A völgy négyszögesítése
Ahogy ránéztem a házra, az jutott eszembe, hogy ugyan nem sokkal izgalmasabb, mint akármelyik rotációskapa-áruház a délkeleti pufferzónában, mégis van benne valami veleszületett elegancia. Sokkal elegánsabb, mint például a Láng Művelődési Központ, amely leginkább elhagyott járási bányakapitányságra emlékeztet, valami félreértés folytán mégis az van ráírva, hogy Láng Művelődési Központ.
Az épület belül is elegáns, legalábbis a legtöbb traktusa. Itt van mindjárt a bejárat. A sokat látott, s emiatt igen megkeseredett kém újjáéledő reménnyel a szívében nyugtázhatta, hogy a művház szó talán mégsem a szegényház szinonimája feltétlenül: ennek itt fotocellás üvegkapuja van, vagyis az embernek nem kell kellemetlen tapintású alumíniumkilincset feszegetnie, majd tíz éve zsírzatlan becsapódásgátlóval küzdenie a maradék erejével. Talán ez is egy üzenet, hogy nyitva vagyunk, működünk, tessenek jönni, kevéske szabadidőt hasznosan eltölteni még akkor, ha csak csütörtök délután fél öt van?
Először megijedtem, hogy talán mégsem. A finoman bevilágított, csinos büfével és pompás carrarai műmárvány asztalokkal szerelt aulában nem voltak sokkal többen azok, akik passzióból jöttek, mint azok, akik abszolúte nem, és az emeleti terekben sem falta a kultúrát kétpofára a hömpölygő tömeg. Bizonyára jól ismerik azt jellegzetes hangjelenséget, amikor a rongyról a műanyag vödörbe csorog a felmosóvíz – nos, akkor ott kizárólag ez jelezte azt, hogy az élet él és élni akar.
Pedig volt látnivaló. A színházterem előtt például remek tárlatot tekinthettem meg textilmunkákból, fotókból és festményekből. A kínálatból a magam részéről a jó öreg Orwo-color színvilágát, tehát 70-es évek mozikirakataiba kitett Gojko Mitic- és Alain Delon-képek hangulatát idéző, jugoszláviai témájú felvételeket, egy mutatós egész és egy jellegéből adódóan kevésbé mutatós félaktot, valamint egy gyöngyből megformált miniatűr majmot emelnék ki, hangsúlyozva, hogy e válogatás erősen szubjektív.
Egy folyosó következett ezután, amelynek falait modern alkotások díszítették, a jelek szerint kizárólag az én épülésemre, majd újra lekeveredtem a földszintre, egy játszószoba kellős közepébe, ahol minden volt, ami egy gyerek szemének-szájának ingere, csak például gyerek nem.
De aztán megnyugodtam. Azt láttam ugyanis, hogy van egy ajtó, amely a belső kertre nyílik, és e mögött egyre másra tűnnek el különféle anyák és gyermekek. Nosza, utána vetettem magam az egyik ilyen alakulatnak, és kiderült, hogy eddig rossz nyomon jártam, ugyanis míg a ház egyes részei valóban olyan üresek voltak, mint egy kistérségi tejbüfé december 31-én este, más pontjain kimondott nyüzsgésre lehettem figyelmes. Ezek speciel zenés gyerektornára jöttek, sokadmagukkal, de egy ablak mögött láttam egy ugyancsak népes csapatot; körben ültek székekeken, mint az anonim alkoholisták a csoportterápián, azonban – mint megtudtam – a fiatalok egy Kaktusz nevű színtársulat tagjai voltak, akik, gondolom, éppen azt a jelenetet próbálták, amelyben anonim alkoholisták ülnek körben, a csoportterápián.
A házat övező, Madárkertnek nevezett szabad ég alatti területen ugyancsak meglehetős aktivitást tapasztaltam, különösen a „hogyan érhetem el, hogy madárbarát kertem legyen?” alcímű tájékoztató tábla körül. Afféle gondolatébresztőnek szánhatták ezt a táblát, sikerült is, mindenkiben feltámadt valamiféle gondolat, egyvalakiben például az, hogy a cinke szájába odarajzol egy lufit, és abba beleírja, hogy csip-csip.
A ház megálmodói – az isten tartsa meg őket jó egészségben – nem csak tájépítészetben voltak erősek. Felismerték, hogy az ember nemcsak kenyérrel, igével és zenés gyerektornával él, hanem olykor magas szesztartalmú italokkal is: Rézmál kávéház néven az épülethez csatoltak hát egy kocsmát is.
Itt azonban ekkor még nagyon gyerek lehetett az idő, amit abból gondolok, hogy én voltam benne az egyetlen látogató. Ez különben nem volt baj, mert volt idejük elkényeztetni: a tévé mellé a rádiót is bekapcsolták, ugyanolyan élénk hangerővel, nehogy lemaradjak valamiről.
