Baló Györgyre oda kell figyelni; ha másért nem, azért, mert profi. Tudja, mit akar, tudja, hogy a mit miként kell tálalni, törekszik a legprecízebb megfogalmazásra, ellensége az üresjáratnak. Ilyen is van: tévés, aki műsort csinál. Sőt: tévés, aki tántoríthatatlanul hisz abban, hogy műsort csinálni jó és –húzzuk ki innen „a közszolgálat alapjai” című passzust – szükséges; hogy e tevékenységnek van értelme, hatása. Itt van két húszezres, mutatja Baló, évente mindegyikünknek ennyibe’ van a korrupció. Itt van megint két húszezres, mutatja egy héttel később Baló, mindegyikünk ennyit áldoz a kórházi rendszerre. S aztán Baló a vendégekkel – akik egymás „ellenérdekeltjei”, legalábbis más-más területről érkeznek – viszonylagos hosszúságban, de feltétlenül lényegre törően átbeszélteti a témát, törekedve arra: a sírás mellett mondjanak megoldást is. Úgy fest, a meghívottak föl is vannak készítve arra a „furcsa” helyzetre, hogy itt nincs locsogás; ha valamelyikük mégis ezt teszi, Baló fúj egyet, megnézi a körmeit a bal kézfején, s fölteszi a következő kérdést. Vagy az történik, mint legutóbb, a cigányság helyzetéről szóló estén, amikor Zsigó romavezető destruktív alapállásból élből támadt, blokkolva a vitát és indulatokat szítva a többi meghívottak körében. Igazi „élő” műsor kerekedett, amely – látva Zsigó vélt/ valós érzékenységét – újabb kérdéseket hozott a felszínre.

Baló amúgy sincs könnyű helyzetben; kevéssé érthető rendszerek működését, felépítését, elemeit igyekszik élőben, rövid idő alatt feltárni. A HBCS-ről (homogén betegségcsoportról) speciel aligha hall az átlagpolgár, mégis, az egészségügyi ellátórendszer (reformja?) kapcsán aligha kerülhető meg. Ám ha laikusként el is vesznénk ezekben a percekben, egy-egy mondat helyrerázza az agyat; például Csiba borsodi kórházigazgatóé: „Nem az a lényeg, hány csomóba rakjuk a trágyát, hanem az, hogy ki kell takarítani az istállót.” A korrupció témaköre nyilván izgalmasabb – ez kitetszett a műsor közben beérkező, olykor adásba is épített e-maliekből is –, ám a Kassza a „populáris” témától sem válik Vidám Parkká, ha már „ebben a leegyszerűsített üzenetekre korlátozódó világban” a nehezebb ellenállás felé indult el.

Baló, amikor éppen nem áll, az „asztalfőn”, bőrfotelben figyel erősen; a szakértők tőle jobbra és balra ülnek, mintha a RAI1-en futó Porta a Porta című közszolgálati műsor halvány skiccét látnánk. A kulissza rendezett, a koncepció egyértelmű, a megvalósításban pedig Baló nem ismer kegyelmet. Makacs ember.