Az angol festőt lenyűgözte a Parlament
A művészt az egyik leginnovatívabb fiatal angol tájképfestőként tartják számon, aki alaposan körülnézett már a nagyvilágban. Kilenc évig élt Franciaországban, dolgozott Isztambulban és Hongkongban is. Mint ahogy a képek mellé helyezett kis piros pontokból kiderül, a rendkívül hangulatos, színgazdag olajfestmények jelentős része már gazdára is talált a fiatal művészt képviselő John Martin Galériában.
Az angol tengerparti Brightonban, illetve egy tágas, falusias dordogne-i házban élő 40 éves Gifford a Népszabadság londoni tudósítójával beszélgetve elmondta, hogy először másfél évtizeddel ezelőtt fordult meg, mindössze egy napig, Budapesten, egy összeurópai vasúti kaland részeként. Azóta egyfolytában a fejében járt, hogy vissza kellene térnie. Erre két menetben, 2008 novemberé ben és 2009 szeptemberében került sor.
Giffordot már tizenöt éve is lenyűgözte a Parlament épületének látványa, és kifejezetten azzal a céllal érkezett Budapestre, hogy azt különböző napszakokban és főleg a legváltozatosabb fényviszonyok mellett megörökítse. Az Országház-sorozat egyenes folytatása volt Andrew korábbi isztambuli tevékenységének, melynek során a mecseteket kapta le ecsetével. Budapestre érkezve nagyon tudatosan választotta ki szállását, kis keresgélés után a Bem rakparti Viktória szállodában nézett ki magának egy Dunára néző szobát, akkora erkéllyel, melyen éppen csak elfért a festőállványa.
Míg két évvel ezelőtt Isztambulban a nap a mecsetek mögött ment le, és vakító fénye előtt az ikonikus épületek elmosódó körvonalú sziluettekké váltak, addig a budai rakpartról a nap a háta mögött tette el magát holnapra. A művész elmondta, hogy az irányoknak ez a mássága rendkívül fontos kísérlet volt számára, mert azt jelentette, hogy a Parlament ragyogó fehér köve tökéletesen tükrözte a változó színeket, amint a nap áthaladt az égbolton, majd eltűnt a háttérből.
Az árnyékok külön életet éltek, előbb keresztezték a Dunát, majd felkapaszkodtak az Országház épületére, így az este készült képek mélyebb tónust kaptak, egyben érzékeltetik az idő múlását is. Novemberi útja idején természetesen nem számíthatott biztosan a napsütésre, sőt egyes képek sötétebb, komorabb megjelenése arra utal, hogy a havazás sem volt messze.
Andrew Gifford tudatosan követte Claude Monet módszerét, aki a St. Thomas kórházban elfoglalt pozíciójából készítette el különböző napszakokban és időjárási viszonyok közepette a westminsteri parlamentnek szentelt sorozatát, vagy Párizsban a Saint-Lazare pályudvart megörökítő tizenegy festményt.
Andrew a legkedvezőbb benyomásokat szerezte a magyar emberekről. Gyorsan tett szert ismerősökre, akiknek köszönhetően más látószögekből, például a Toldi Ferenc utcából a háztetők felett áttekintve is megörökíthette a Dunapartot. Bár a John Martin Galériában rendezett show a Parlamentre koncentrál, megelevenednek vízivárosi és Teréz körúti emlékek is.
A művész szívesen térne vissza Magyarországra, ezúttal azonban már nem emblematikus épületet vetne vászonra. Gifford az egyik legkevésbé vonzó észak-angliai iparvárosból, Middlesbroughból származik, így nem különösebben meglepő, hogy meglelte a rejtett szépségeket Tatabányán is. Itt kívánna legközelebb dolgozni, mert stílusára általában jellemzőbb, hogy a nem nyilvánvalóan, nem önmaguktól tetszetős városrészleteket, tájakat dolgozza fel.
Olyan helyszíneket keres, melyekből nagyobb kihívást jelent kihozni a nézőt megragadó látványt. Mindeddig meg nem valósult álma, hogy budapesti termését a hazai közönség előtt egy helyi múzeumban vagy galériában állíthassa ki.
