Mítoszok egymás közt

2010-02-19

Tolkien azért tanult meg finnül, hogy olvashassa az eposzt, amely mintegy sorvezetőjévé vált saját mitológiájának felépítése közben.

Február 28-a a Kalevala napja. Az ősi énekekből az eposzt újrateremtő Elias Lönnrot 1835-ben ezen a napon fejezte be az úgynevezett régi Kalevalát, amely 32 runóból (énekből) állt. Úgy ünneplik ezt, ahogy mi a Himnusz befejezésének évfordulóján a magyar kultúra napját. És a finnugor testvériség alapján valamennyire mi is elveszett mítoszainkat látjuk ebben a XIX. századi gyűjteményben.

Kérdés az, egyáltalán kézbe veszik-e ma a Kalevalát a diákok. És érdemes-e kézbe venniük? Értik-e? Élvezik-e?

Furcsa, hogy meg kell kérdezni, hiszen mostanában egyre-másra új mítoszok születésének vagyunk tanúi. A fiatalság falja a történelmi epikára emlékeztető, de modern találmányokat, mint A gyűrűk ura, a Csillagok háborúja, a Harry Potter vagy az Avatar. Sőt nemcsak az újat, de az újjáalakítottat is el lehet neki adni, lásd: Trója vagy 300. Vevő az izgalomra, a történelmi vagy annak látszó eseményekre, a fordulatokra és a szörnyűséges küzdelmekre.

De nem felelne meg ilyenfajta elvárásainak, ha az alábbi sorokat olvasná?

„Jöttek Untamó hadai,

Kard övezte férfiai,

Kiirtják Kalervó népét,

Megölik minden nemzetségét

Házát tűzlángra borítják,

Tiszta simára tarolják."

S ha tudná, hogy ez a rész annak a Kullervónak a történetét vezeti be, akiről (meg Oidi pusz ról és a germán mondák Sig mundjáról) J. J. Tolkien A szil ma ri lok című regé nyé nek Túrin Turambarját mintázta? Amihez nyúl, minden balul sül el, akit megerőszakol, arról kiderül, hogy saját húga, egész családját elveszíti, majd kardjába dől.

Tolkien különben éppen azért tanult meg finnül, hogy olvashassa a naiv eposzt, amely azután mintegy sorvezetőjévé vált saját mitológiájának felépítése közben. A finnt pedig arra használta, hogy belőle induljon ki a tündék nyelvének, a quenyának megalkotásakor.

Ó, jaj – szeretnék felkiáltani –, miért nem az eredetit olvassák, miért a másolat jobb nekik?!

Csakhogy már Lönnrot is a saját képére formálta az egészet a szájhagyomány gyűjtése során. Úgy viselkedett, ahogy „adatközlői” is. Hozzáadták a saját fantáziájukat, ritmusérzéküket és művészi tehetségüket: a századok folyamán így alakult a mondavilág és az eposz maga.

„Azért kezet kézbe téve

Markot a marokba véve

Énekeinket hozzuk elő

Legszebbjeinket adjuk elő."

Így hangzanak Reguly Antal fordításában a Régi-Kalevala elején szereplő sorok, amelyek Csepregi Márta tanulmánya szerint arra emlékeztetnek, ahogy „az előénekes és kontrása egymással szemben ülve, összekapcsolt kézzel adja elő az epikus énekeket. Átvitt értelemben a kezeknek ez a láthatatlan láncolata jelenik meg a Kalevala sokféle megjelenési formájában.” Ebbe a sorba illeszkedett az eposz első finn lejegyzője, és ehhez csatlakoztak a maguk értelmezésével a magyar fordítók is. Az úgynevezett Új-Kalevala két sorban foglalta össze a gondolatot, ennek fordításai olvashatók a lap tetején.