Botrány van az elmúlt évtizedek egyik legismertebb lengyel alkotója körül. Sokan tudni vélik róla, nem sok választotta el az irodalmi Nobel-díjtól. Írásait, riportkönyveit vagy húsz nyelvre fordították le, s ott is könyvsiker lett, ahol a kitüntetésről döntenek. Ryszard Kapuscinski szülőhazájában ma is bálvány, pedig élete végéig megmaradt baloldalinak, sőt balosnak. Özvegye, Alicja Kapuscinska állítólag azért akarja Artur Domoslawski könyvének terjesztését betiltatni, mert abban a szerző részletesen ír R. K. kapcsolatáról a lengyel állambiztonsággal, felhasználva a titkos iratokat őrző Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN) doszsziéit.

Ez a kapcsolat egyébként rég nem titok, a Newsweek Polska 2007-ben beszámolt már arról, hogy az élete nagyobb részében hírügynökségi státuszban ténykedő szerző együttműködési nyilatkozatot írt alá a titkosszolgálattal. Az iratokat tanulmányozó kutatók megkönnyebbülve jelentették: R. K. senkinek nem ártott ezzel az együttműködéssel. Másként azonban aligha engedélyezték volna hosszú és költséges utazásait, amelyek eredményeként riportjai megszülettek. Elképzelhető azonban, hogy Domoslawski könyvének eredeti megrendelője, a Znak tekintélyes krakkói katolikus könyvkiadó is az IPN intimitások miatt mondott le a könyv megjelentetéséről, s ez azért került át a Swiat ksiazki kiadóhoz.

A szerző azt állítja a varsói Politykának adott terjedelmes interjújában, nem volt szándéka a bálványrombolás, de mivel Kapuscinski valóban olyannyira híres, s példáját, módszereit világszerte tanulmányozzák, fontosnak tartotta, hogy „átvilágítsa” a szerző auráját. Elsősorban a hamis legendákat bontaná le. R. K. például nem tett semmit az ellen, hogy könyvének borítóján Patrice Lumumba és Che Guevara ismerőseként, barátjaként szerepeljen. Nem találkozott velük. Egyáltalában, néha „alkotó módon alkalmazta a tényeket”. Ezt ő úgy nevezte egy interjújában, hogy „újra lehet építeni a valóságot, miközben autentikus elemeket használunk hozzá”. Mindenesetre életrajzírója újra felkereste azon helyeket, ahol leghíresebb könyvei, a Császár és a Sahinsah eseményei lezajlottak, s ez megerősítette abban, hogy ezekben a könyvekben az irodalom dominál a tényirodalom felett.

Az életrajz, amennyiben megjelenik, bizonyosan sokat mond majd arról, hogyan alakult egy nagy tehetségű entellektüel élete a lengyel államszocializmus által nyújtotta hatalomvédte bensőséges biztonságban.

Azt is megtudhatnánk, miként látta utolsó éveiben Kapuscinski hazáját és a harmadik világot. Ez utóbbiról az volt a véleménye, hogy a helyzet rosszabb, mint a gyarmati világban volt. A felelősség – állította – a Nyugaté. Keserűséggel tekintett a rendszerváltozásra, a neoliberális szép új világra. A Gazeta Wyborczának adott egyik interjújában a következőket mondotta: „Annak az álláspontnak, hogy az emberiség egyetlen fejlődési útja a liberális demokrácia, két gyakorlati következménye lett: a fogyasztás villámgyorsan életfilozófiává vált, a tájékoztatás csatornái pedig a szórakoztatóipar eszközévé. Mivel a fogyasztáshoz és a szórakozáshoz is jó hangulatra van szükség, ezt a hangulatot a média szállítja, eltüntetve szemünk elől a világ valódi problémáit, a nyomort, éhezést, betegségeket, háborúkat.” A vita most R. K. életrajzának kiadásáról folyik. Feltehetően tanulságos életéről és érvényes gondolatairól kellene beszélni.