Kicsi, de hát a miénk
Annyira szeretné szeretni az ember a magyar filmet, hiszen mégiscsak róla szól, műgonddal, tele ilyen-olyan elképzeléssel, ötlettel. Mégiscsak jobb ez, mintha sárkányokat vagy afrikai gyémántmunkásokat nézne profi, de hideg képekben. De mit tegyünk, ha néhány perc és oda a megelőlegezett bizalom?
Makk Károly ráadásul elég nagy fát nézett ki magának: a hazai politikai és közélet reménytelen pénzéhségét. A korrupcióról és összefonódásokról szeretne mesélni, egy újabbkori Rokonokat forgatna, amelyben nem a családi kapcsolatok, hanem az érdekek határoznak meg mindent, s teremtenek urambátyám viszonyokat. Ám hiába a lendület, az Így, ahogy vagytok semmivel sem tud többet felmutatni, mint egy idevágó húszsoros bulvárcikk vagy egy korcsmai borgőzös beszélgetés. A bombasztikus felületet karcolgatja csupán, s mindezt megkapó slendriánsággal.
Erre különben már a helytelenül – vessző nélkül – írt főcímnél gyanakodhatunk, amit csak tovább fokoz a borzalmas vizualitás, a hol túlvilágított, hol sötét képek, az életlen természetesség. S hiába, hogy a magyar színészvilág színe-java fordul meg a filmben, mert olyan öszszecsapottak a karakterek, anynyira nem kidolgozott a közöttük lévő viszony, hogy a nézőnek folyton találgatnia kell: mi is történik voltaképpen. Ez pedig egy thrillerben megengedhetetlen.
Törőcsik Mari a mindent kézben tartó Keresztanya szerepében pedig egyenesen szégyen, s erről egyáltalán nem ő tehet. De hasonló sorsra jut Cserhalmi György, Szabó Győző és Nagy-Kálózy Eszter is. Téblábolnak, alibiznek. Játszanak, de maguk sem tudják, hogy mit.
Akárhogy is nézzük, az Így, ahogy vagytok se nem izgalmas, se nem szókimondó alkotás. Ötlettelen, formátlan, a nevetségességhez közel. Mintha egy nagyszabású fi lm vázlatát látnánk, a nagyívűség lehetőségét, amiből majd gondos kezek épkézláb történetet, rendes párbeszédeket és érthető viszonyokat faragnak majd, hogy végre nekünk is legyen egy megrázó, tanulságos politikai- és maffiafilmünk. Kár, hogy ez a fázis valahogy most is kimaradt.
Feladta viszont a leckét volt férjének Kathryn Bigelow. A sokáig dobozban tartott iraki háborús dráma ugyanis minden ízé ben veri a puccos Avatart. Hitelesen és megrázóan beszél a tűzszerészek munkája kapcsán félelemről és vakmerőségről. És a köztük húzódó senkiföldjéről. Arról, hogy kétféleképpen lehet a háborúhoz viszonyulni: vagy a napokat számolgatva valamilyen furcsa pszichózisban elmorzsolni, vagy rákattanva, függőségben, mintha csak valamilyen olcsó drog lenne. Életben tartani az egyetlen és utolsó illúziót: az élet védelmében ölni meg másokat.
A számítógépes játékok dramaturgiáját követve (misszióról misszióra követjük a hőseinket) rajzolódik ki előttünk ez a szenvtelen, céltalan gépháború, amelyben az ember is a bomba része, a szó szoros és átvitt értelmében. S mindezt milliárdok és a 3D varázsa nélkül, pusztán egy jó forgatókönyv és kiváló színészi alkotások segítségével. Olyannyira okos és szerénytelen rendezésben, hogy ez tényleg nem éri meg az Oscar kiglancolt sikerét. Túl messze van a felhajtástól.
