A képen két hajó látszik, mind a kettőről merészen a víz fölé nyúl egy-egy alak, középen az épp kinyújtott, pont elfogadott plasztikflaska, háttérben a naplemente. Lóránt Attila a fotográfus. Hogy hogyan került ő tavaly nyáron a Kongói Demokratikus Köztársaság Kongó nevű folyóján himbálózó ladikok egyikébe, ezen nem akadunk fönn. Évek óta mást se hallani a magyar fotósról, mint hogy könyvet ad ki Kelet-Afrikáról, albumot a Dél-Amerika őserdeiben élő indiánokról. Vagy, hogy az Andokban és az Amazonas vidékén készített képeiből kötetet jelentet meg vele a National Geographic. Így nincs mit csodálkozni azon sem, hogy az évek óta Afrikát járó antropológus, Szilasi Ildikó őt kérte fel Kongó-expedíciója fotósának. Az időzítés is fontos: a kutatóút 2009 nyarán indult, épp száz évvel azután, hogy a banktisztviselőből lett Afrika-kutató, Torday Emil befejezte utolsó túráját a Kongómedencében.

Száz év képei a Kongó vidékéről

Amit a Magyarországon népszerűvé sohasem vált kutató életéről feljegyzésein kívül tudunk, azt jórészt lányától, Torday Ursulától hallhatta Kubassek János professzor, a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója. Ő meséli a Néprajzi Kongó-tárlatának megnyitóján, hogy a magyar Afrika-kutatóból londoni illetőségű tudóssá vált Tordayt az első világháború idején hogyan próbálta megvesztegetni a román kormány. Birtokot ajánlott neki Torda közelében azzal, hogy a földek jövedelmét készséggel és rendszeresen folyósítaná neki. Mindezt azért cserébe, hogy a tudós fölveszi a román állampolgárságot, s ezzel leteszi a voksát az antant mellett. Tordaynak esze ágában sem volt belemenni az alkuba, ahogy nemet mondott a Magyarországról érkezett egyetemi tanári felkérésre is.

A nyolc afrikai nyelven beszélő kutató szellemi örökségéből úti leírásain meg a hazai múzeumoknak adományozott majd’ ötszáz tárgyon kívül most a Néprajziban kaphatunk adalékokat. Szilasi Ildikó és alkotótársai, a már említett Lóránt, valamint az operatőr Reisinger Dávid úgy alakították a tárlatot, hogy két hónapos tavalyi utazásuk friss tapasztalataihoz odapasszították Torday szövegrészleteit, fekete-fehér felvételeit. Így az 1900-as évek elején készült tudományos rasszfotók, amelyeken jól látszanak a törzseket egymástól megkülönböztető testdíszítések, a vágott sebek mintákba csoportosuló hegei, 2009-es portrékkal állnak szemközt. Lóránt Attila lefotózta a kutató kuba uralkodókról írt genealógiai könyvét is, azt a lapot, amelyen Kwete Mbweki király golyóstollal kiegészítette az azóta terebélyesedő családfát. Reisinger Dávid kiállításon is látható két filmjéből az egyik arról a Gungu Fesztiválról szól, amelynek eltáncolt-elénekelt hagyományai Torday idejében még bensőséges törzsi szertartások részei voltak. 2009-re a találkozó nemzetközi látványosság lett gólyalábon táncolókkal és átszúrt ajkúakkal, ahol a rítustáncot járó belevigyorog a kamerába, s nyakában a „belsősöknek” járó, lefóliázott fesztiválbelépő ugrabugrál.

Egy másik Torday-fotón összekötözött vasrudakat – akkori fizetőeszközt – cipel a vállán egy mokány fekete. A felvétel párja az a bizonyos pillepalackos fotó a legújabb kor csereeszközéről. Ami nem hagy nyugodni, hogy miben hordták a Kongó folyóból a vizet a műanyag világuralma előtt? Mert az kiderül a kiállításból, hogy a kubák mi mindenre használják például az őshonos rafiapálma leveleit. De hogy tárolóedényeiket hagyományosan cserépből, fából, fémből vagy valamiféle termésből készítették-e az itteni népek, és főleg: mi kényszeríti őket arra, hogy végső soron ásványvizes flakonban hordják a benzint, a vizet, erre nem találni utalást. Miközben, ha ma a műanyagot bármely kontinenssel kapcsolatban életadónak nevezzük, nem árt hozzátennünk: rövid távon. A világ nagyobbik felének évszázadok óta falevélbe, kókuszhéjba, rattanba és fába csomagoló embere ugyanis hosszabb távon semmit sem tud kezdeni ugyanezzel a műanyaggal. Hiába látja, még nem tanulta meg, hogy ha eldobja, az nem fog eltűnni a következő esővel. Lóránt Attila ígérete szerint azonban a hiányzó adatok és magyarázatok nagyját megtaláljuk majd az expedíció ősszel megjelenő albumában.