Őszintén elcsodálkoztam, amikor megláttam Ben Stiller nevét az egyik berlinalés versenyfilm szereposztásában, és nem lettem sokkal nyugodtabb, amikor a rendezőhöz jutottam: Noah Baumbach. A klasszikus amerikai független filmes, aki a neurotikus emberek és a társadalom abszurd vetületeit és témáit igyekszik szofisztikált humorral előadni. Baumbach eddigi művei nem igazán kacérkodtak a filmművészet fogalmával, sokkal inkább nevezhettük őket kellemes, giccses meséknek. A Greenberg azonban nagy előrelépés: ez az első alkalom, hogy nem a komikumot helyezi előtérbe, hanem a dolgok sötét oldalára koncentrál. Ez persze lehet humor forrása is, gondoljunk csak Alexander Payne műveire, csakhogy azok hibátlanok és egyediek szemben Baumbach botladozásaival.

De a Greenberg még mindig klasszisokkal jobb Nicole Holofcener Please Give című polgári giccsénél, amely olyan fontos, az amerikai társadalomra jellemző kérdéseket feszeget, minthogy szabad-e sok pénzt keresni halott emberek bútorainak eladásával és felment-e minket a dilemma alól a jótékonykodás, vagyis ha pénzt adunk hajléktalanoknak. Vagy ami még húsba vágóbbnak tűnik: vegyünk-e gyerekünknek kétszáz dollár fölé árazott farmernadrágot. De túllépve az apróságokon, tényleg van valami ijesztő abban, hogy az amerikaiak művészetnek tekintik a családi körről szóló, semmitmondó filmeket.

A versenyprogram előrehaladtával az is biztosnak látszik, hogy a szerzői film végleg eltűnőben van, vagy legalábbis nagyon kiment a divatból. Még az olyan istenített művész, mint a kínai Zhang Yimou is inkább zsánerben gondolkodik: bár a A Woman, A Gun And a Noodle Shop cím első pillantásra egy Guy Ritchie-filmet juttat az ember eszébe, holott valójában a Coen testvérek Véresen egyszerű című művének újragondolása. Érthetetlen, ráadásul szokatlanul gyenge.

Az új trendnek megfelelően Benjamin Heisenberg Der rauber című produkciója a dráma és krimi műfajának keveréke, minden idők egyik leghíresebb osztrák bankrablójának – aki mellesleg futóbajnok is volt – története. Andreas Lust pazar alakítást nyújt mint címszereplő, a rendező pedig profi, ha feszültségről van szó és az ábrázolt rabló-pandúr harc is meghökkentően reális és hiteles. Ilyennek kellene lennie, mondjuk, a mi Viszkisünkről készülő filmnek is, bár kétlem, hogy hazai alkotóink képesek lennének egy ilyen fegyelmezett, már-már tökéletesre csiszolt produkcióra. Pedig ennek most már a fele sem tréfa: az osztrákok nagyon elhúztak tőlünk, elég, ha csak a Pénzhamisítók két évvel ezelőtti Oscarjára gondolunk, Michael Hanekéről nem is beszélve.

Visszatérés a zsánerek alapjaihoz – a berlini program alapján mintha csak ez lenne a filmművészet mai egyetlen értékálló jellemzője. Manapság már az is nagy szó, ha valaki képes olyan precizitással dolgozni, mint tette Hitchcock (Polanski: The GhostWriter). Persze vannak szerencsések is. Korunk formalista szemlélete kapóra jött a román filmnek, néhány képsor után most már szinte mindenki meg tudja mondani, hogy egy mozgókép román vagy sem: statívra rakott kamera, lassú tempó, minimális vágás és remek színészi alakítások. Ami változó: az a formába öntött tartalom. Az elsőfilmes Florin Serban If I Want To Whistle, IWhistle című alkotása egy fiatalkorúak intézetében játszódik, ahol Silviu öt nappal a szabadulása előtt túszul ejt egy fiatal szociális munkás lányt, mert meg akarja akadályozni, hogy anyja elvigye az öccsét magával Olaszországba, és így tönkretegye az életét. Egyszerűen, trükkök nélkül elmesélt sztori. És ez a film vezeti a neves szaklap, a Screen International által felkért kritikus zsűri pontversenyét is.

Andreas Lust nem csak a színészethez ért