S hogy mitől lenne ez más mint amegszokott tárlatvezetés? Hát először is attól, hogy nem profi. Bár Csaplár Vilmos meglehetős magabiztossággal mozog a Balázs Béla Stúdió ötven évét bemutató tárlaton, bármikor megengedheti magának azt a lazaságot, hogy egy-egy filmrészletet megszemlélve annyit mondjon: fogalma sincs, hogy épp mi pereg a szemünk előtt. Minden másról viszont ezernyi története van, és olyan összefüggésekre is felhívja a figyelmet, amit bár látunk, hiszen ott izeg-mozog az orrunk előtt, mégsem tudatosul bennünk.

Ilyen például a hetvenes éveket meghatározó hajimádat. Hiszen akkoriban olyan emberek (is) igyekeztek minél torzonborzabb fizimiskát ölteni, akik ma mindent leborotválnak magukról. Még a kopaszok sem voltak igazán kopaszok, hiszen oldalt, a fül mögött szabadon burjánozhatott a haj, és épp ez az alaktalan, formátlan szőrzetdzsungel jelentett valamit, ami kevesebb volt, mint a lázadás, és több, mint a beletörődés.

Olyan fogalmakkal dobálóztak, hogy termelőszövetkezetek és melléküzemág, és bizony egy kicsit a szavak is másként festettek. Fiatalnak lenni például sokáig mentséget jelentett, mert aki fiatal volt, arra a hatalom elnézően legyintett. Így lett a fiatalság amolyan kategória, amely alá bárki behúzódhatott. Így közölhettek különféle antológiákban „szabadabb” verseket a negyvenévesek vagy még öregebb fiatalok. És igen, kicsit így tekintettek a Balázs Béla Stúdió egészére is, amely Csaplár szerint gyűjtőhelyként funkcionált, amolyan kulturális energiaközpontként: sok mindent és mindenkit képes volt felfrissíteni.

És mesél Sára Sándorról, Erdélyi Miklósról, Bódy Gáborról, vagy épp arról, aki vagy ami feltűnik a képsorokon. Kádár és Lukács könyvtáráról. Arról, hogy előbbi állítólag legendásan szerette a krimiket, és így a kifüggesztett fotókon megcsodálhatjuk a sárga gerincű, feszesen sorjázó ponyvákat. És hogy a fiatalok iránti engedékenység is talán innen eredt: a belátásból, hogy nem lehet mindenkit rávenni, hogy krimit olvasson, utat kellett engedni a művészeknek is. És mosolyoghatunk az igen eredeti felosztáson, miszerint két skatulyába lehet sorolni a kor balázsbélás produkcióit: fogamzásgátló előtti és utáni képek. Az előbbiekre a feszült ünnepélyesség jellemző, hogy minden gyorsan történik, nagy, érzelmi pillanatokkal fűszerezve, miközben görcsösen bizonygatják, hogy szerelmesek és fiatalok, míg az utóbbiak lassúak, könnyedek és mentesek a kényszerű illemtől. A fogamzásgátló megjelenése, mint történelmi fordulópont a filmművészetben – ilyesmit tényleg csak regényben lehet olvasni.

– Két része volt a felkészülésemnek: az életem és a tegnap délután – árulja el a szünetben Csaplár, hogy bizony nem véletlenül ömlenek belőle a filmes történetek. Amegelőző délutánt pedig arra szánta, hogy a kiállatás kurátorával bejárja a termeket, hogy olyan nagy butaságokat mégse mondjon.

– Igyekszünk a nagy neveket is beizzítani – erősíti meg Nagy Gabriella, a sorozat szervezője, hogy nemsokára – az intézmény valamely más kiállításán – Esterházyra és Spiróra is számíthatunk. Panaszkodni persze eddig sem panaszkodhatnak, hiszen Csaplár Vilmos mellett eddig Podmaniczky Szilárd fogadta el a felkérést, márciusban pedig a tervek szerint Németh Gábor kalauzolja majd az érdeklődőket az Ernst Múzeumban. S ha nagy az érdeklődés, akkor folytatják október után is. Jelenleg ugyanis csak addig futja a keretből.

Csaplár Vilmos mögött Lukács György és Kádár János jelképes könyvtára. Az utóbbi állítólag igencsak kedvelte a krimiket