Ősszel, a New York-i magyar évad három helyszínén – a rigorózusan elegáns Fifth Avenue-n, a Café Sabarsky At Neue Galerie kifinomult közönsége előtt, a soknemzetiségű Brooklynban, a Galapagos színpadán és a Music Marathon Festival legendás helyszínén, az East Village-i DROM-ban –ugyanolyan tomboló sikert aratott, mint pár hete a Művészetek Palotájában.

A fergeteges humorú kecskeméti lányt (jelentős) korkedvezménnyel vették fel a szegedi konzervatóriumba, és lévén a legkisebb, a többiek anyáskodásának köszönheti azt a nevét, amit (lassan) világszerte ismernek. A „nagyok” kezdték mókuskázni, de nem is bánja, hogy rajtaragadt. Hegedűművész diplomájával évek óta szinte le sem jön a színpadról, szenzációsan énekel – lényegében lényegtelen, hogy mit. Klaszszikust, népdalt (többnyire saját feldolgozásút), bluest, dzsesszt, világzenét – vokálozik, zenét szerez, és fapofával jelenti ki: „kisgyerekkorom óta zenét tanulok, és ez így is marad…”

Vélhetőleg tényleg letöltendő életfogytos ez a kapcsolat, mert emlékei szerint hétévesen komponálta az első mesejátékmuzsikát, és másodikos gimnazista volt, amikor kirúgták a Ki Mit Tud?-ból, mert nem hitték el, hogy a választott József Attila-vershez ő írta a zenét.

A hegedűn kívül máshoz nincs jogsija, nem tanult vokálozni sem, de akikkel együtt fellépett vagy akiknek komponált – Falusi Mariann, Kováts Kriszta, Zséda, Presser Gábor, Sárik Péter –, nemigen engedik messzire maguk mellől. Stúdiózenészként és dalszerzőként tettenérhető a Nomada, a Moe, a Blues B.R.Others, Hevesi Tamás, a TNT, a Nyers produkcióiban, és ki ne hagyjuk már a világzene remek interpretátorait, a Tesséklássék albumban hallható Fabula Rasa együttes teljes repertoárját.

Mindemellett folyamatosan jelen van még legalább tíz másik előadásban, (például újabban Eszenyi Enikő hívószavára a Vígszínházban, a Hegedűs a háztetőn hegedűseként), mert képtelen ellenállni bármilyen újdonságnak, tehetségnek. Ész nélkül vállal mindent, ami őszintén, mélyről szól, mindenki mellé boldogan odaáll, aki tehetséges és igaz érzést hordoz a szívében.

Viszont kompromisszumokra egyáltalán nem hajlandó. Nyilván az abszolút hallás az oka (vagy nem), hogy az emberi hangok közül is azonnal kiszűri a hamisat – semmiféle csilivili bóvliba nem lehet beszállítani, Mókusul szólva: a himihumit azonnal megérzi a közönség.

Egyszer megkérdezték tőle, ugyan miért nem indul el egy népszerű, televíziós tehetségkutató válogatáson, amely egy csapásra „országosan világhírűvé” tenné… Azt mondta, azért, mert nem szeretné, ha igény szerinti „fazont” gyártanának belőle, megrendelésre. Ezek a versenyek nem arról szólnak, amit az előadó hosszú évek munkájából, a tehetségével megmutatni kíván, hanem arról, amit a piac diktál. A tehetség nem áru, hanem felelősség.

És persze lehetőség is.

Azt állítja magáról, azért csábul el minden zenei irányzatnak, mert gyári hibásan szétszórt, figyelmetlen, valójában észre sem veszi, hogy egyik munkából keveredik a másikba.

A végletek hiperérzékeny előadóművésze a színpadon és az életben is. MüPakoncertjén a meghívott művészek elsírták magukat a takarásban, olyan szívszaggatóan szólt éneke és hegedűje, amikor a líraidrámai dalok voltak soron, és a nézőtérig hallatszott színfalak mögötti sikoltozós elragadtatásuk a fergeteges humorral előadott virtuóz szolmizációs szövegű vagy hablatynyelvű számai nyomán.

Akármerre jár, nyomot hagy az emberekben. Nem kis feltűnést keltett egy patinás New York-i sörözőben sem, amint egymás után rendelte a kólákat – gyanítottuk, hogy mindegyikért a szomszédos pizzériába ugrott ki a pincér –, lévén, hogy Mókus nem iszik szeszt. És mikor a műsor után valaki feszültségoldónak mégis belediktált egy felest, sírással küszködve kérdezte a körülötte állóktól, biztosan nem tartják alkoholistának? De az sem volt mindennapos, hogy a DROM-ban, szólói között a színpad mögötti drapéria mögé bújt zavarában, mert a magyarok előtt egy lenyűgöző hangzású afroamerikai formáció állt fel az emelvényre – Mókus az első perc után bejelentette: „én föl nem lépek többé…”

– aztán, nagy nehezen mégis, olyannyira, hogy a produkció végén a szuper amerikai csapat tagjai egyesével jöttek gratulálni.

A múlt héten csatlakozhattak hozzájuk a magyarok is. A Fonogram díja – a szakma elismerése, a MAHASZ lemezeladási toplistás helyezése pedig a közönségé.

„El sem hiszem, hogy itt vagyok” – ezzel a mondattal kezdte legutóbbi estjét a Művészetek Palotájában, majd hozzátette gyorsan: „be is vagyok rezelve a helyhez és az alkalomhoz illően”. Pedig lassan (inkább gyorsan) meg kéne barátkoznia a nagy és telt házas koncertekkel, és azzal, hogy egyre nagyobb rajongótábora követi minden megmozdulását. Már, ha bírja a tempót, amit Mókus diktál.