Akinek szabad súgnia
„Nagyon jó dolog ám a súgólyuk, ott sokkal könnyebb kapcsolatot tartani a színészekkel” – nyugtat meg Zsolnay Andrea, hogy egyáltalán nem zavarja, ha a színpad alá süllyesztve, egy hokedlin kell végigkuporognia az előadást. Onnan mindent lát, benne van az előadás vérkeringésében, és karmesterként végezheti a munkáját. A Pesti Színházban az aznap esti, Egy, kettő, három című darabhoz is kiépítik a súgólyukat, és Andrea örömmel látja, hogy néhány helyen visszatér ez a hagyomány. Sőt megesik, hogy kimondottan a színészek kérik, például ha rövid idő alatt nagyon hosszú szöveget kell megtanulniuk: a súgólyuk biztonságérzetet ad, hiszen a segítség testközelbe kerül.
A súgónak máskülönben a színpad oldalán, a díszlet takarásában kell meghúzódnia. De Zsolnay Andrea megsúgja, hogy bizonyos díszletek (ilyen van most a Vígszínházból a Pestibe átkerült Játszd újra, Samben) teljesen körbeérik a színpadot. Ilyenkor üldögél a körbeépített díszleten kívül, és csak reméli, hogy meghallja, ha baj van. S ha tényleg nagy a gond, a színész legfeljebb kinéz egy ajtón, és úgy kér segítséget… A Négy lába van a lónak, mégis megbotlik című darabnál Andrea a zenekar tagjai között üldögélt, így igazán közel volt a szereplőkhöz. Minden egyes előadásnál megküzd azért, hogy olyan helyet kapjon, ahol jól tud kommunikálni a színészekkel; az Egy, kettő, háromnál ezt Kern Andrással közösen sikerült kiharcolnia.
Amúgy is remekül együttműködik Kernnel, aki akkor a legnyugodtabb, ha Zsolnay Andreával dolgozhat együtt. „Egyfajta jelrendszert is kidolgoztunk a próbákon, neki nagyon jól tudok segíteni” – meséli a súgó. Gyakran elég egyetlen szó, egy intés (vedd fel a telefont, igyál, nyisd ki az ajtót), és már megy is minden tovább. A szövegmondás leginkább akkor akadhat meg, ha olyan dolog jön, ami nem következik semmiből, vagy hirtelen egészen másról esik szó.
Közönségszervezőként dolgozott Zsolnay Andrea a Radnóti Színházban, és egyik kollégájának a felesége a Thália Színházban volt súgó. Vele beszélgetett, és érdekelni kezdte a szakma. Próbáld meg a Madách Színházban! – tanácsolta a (leendő) kolléganő, és Andrea így került a Madáchba, a magyarországi súgók „doyenje”, Tarr Mária mellé. Éppen az Ember tragédiáját próbálták, és ő igyekezett minél több szakmai fortélyt ellesni. Ám ott nem volt üresedés, átment hát a Vígszínházba, ahol felvették súgó-ügyelőnek. Idősebb kolléganőjétől örökölt néhány darabot (A 22-es csapdája, A 88. utca foglya, Száll a kakukk fészkére), majd jöttek a saját előadások, amelyeket már ő csinált végig.
A Pesti Színházba már súgóként került át 1982-ban. Később hat évre otthagyta ugyan a színházat, és teljesen más állásokat vállalt (szállítmányozás, könyvterjesztés), de rájött, hogy a világot jelentő deszkák neki is a világot jelentik. Némi művészvonal egyébként előfordult a családban, édesanyja a Pannónia Filmstúdióban dolgozott rajzolóként. Anyai ágon Andrea a híres, pécsi Zsolnay család leszármazottja.
Sokkal fárasztóbb az előadásoknál a próbafolyamat. Zsolnay Andreának ilyenkor még jobban oda kell fi gyelnie, gyakrabban közbeavatkoznia és irányítgatnia a színészeket, akik még csak tanulják a szöveget. (Akad persze, aki teljes szövegtudással érkezik a próbákra, és ez a súgónak is nagy könnyebbség.) Meg kell jegyeznie a próbaidőszak alatt, hogy kinek, mikor van szüksége segítségre, és hol rejtőznek a darab buktatói. A súgó tanácsokat is ad a szereplőknek, hogy mire vigyázzanak feltétlenül, hogy a cselekmény szempontjából fontosabb szavakat ki ne hagyják. Az előadások után is megbeszéli velük, hol rontottak, mit felejtettek el.
Együtt kell lélegeznie az előadással, és egy mozdulatból észrevennie, ha gond van. A jó súgó „alapkelléke” a ritmusérzék: a beszéd ritmusának megváltozásából érzi, hogy a színész bajba került. Andreának annak idején azt tanította Tolnay Klári: „Hidd el, néha elég csak egy mássalhangzó!” S valóban, elegendő időnként egy s vagy egy sz hang, és a szereplő már tudja is, mi következik.
A súgót persze meg is kell érteni. Akad színész, akinél „lemegy a fal”, és Zsolnay Andrea hiába kiabál úgy, hogy már az erkélyen is meghallják, az illető elveszíti a fonalat. A súgónak azonban nem dolga, hogy lebuktassa a színészt: nem tartozik a közönségre, ha bárki elfelejti a szövegét. „Nálunk szerencsére jó fejű színészek vannak, akikkel nem történik nagy tragédia” – közli. Jólesik Andreának, hogy ma már a súgók nevét is kiírják a színlapon; azután vált ez szokássá, hogy Eszenyi Enikő lett a Vígszínház igazgatója. Egy előadás végül is csapatmunka, és egy súgó a csapat igen fontos tagja. Minden előadáson ott kell lennie, súgóra az utolsó pillanatig szükség van.
Van színdarab, amelyet már kívülről tud, és csukott könyvvel súg. Ugyanígy nem nyithatta ki a szövegkönyvet a Vaknyugat című előadásnál sem, ahol a nézők egy része fenn ült a színpadon, köztük Zsolnay Andrea is; ott csak fogta a példányt. És hogy szükség esetén be tudna-e ugrani egy darabba? Isten ments! – mondja, bár az általános iskolában és a gimnáziumban szívesen szavalt, és felvételizett is a Színművészeti Főiskolára, ám a második rostán kiesett. Most pedig már látja, mennyi munkával jár a színészmesterség: ének óra, táncóra, próba és előadás között rohanás a szinkronba.
Kellemes izgalom, egyfajta drukk őt is átjárja az előadások előtt. Ahogy mennek az évek, úgy érzi, egyre inkább szeret súgóként dolgozni és elmerülni a színházi munkában. Örül annak is, hogy a színészek szeretnek szöveget tanulni vele; néhányan akkor is megkérik, hogy tanuljon velük, ha másik színházban lépnek fel.
Színházba a szabadidejében is szívesen jár, és ilyenkor teljesen kívülállóvá, igazi nézővé alakul át. A párja ugyancsak a Pesti Színházban dolgozik, színpadmesterként, így aztán nem kell magyarázkodniuk egymásnak az összevissza időbeosztás miatt.
Járják mostanában az országot Kern Andrással és A kellékes című előadással. „Abban a darabban aztán igazán nincs rám szüksége. De azt mondja, biztonságérzetet ad, hogy a közelében tudhat, és az idegen városokban én vagyok a biztos pont” – teszi hozzá Zsolnay Andrea.
Elérhet-e egy súgó ennél többet?
