Hunor és Magyar, Carla Bruni és Sárközy Pál
Azt mondja, hogy nem baj, ha a fiáról vagy a menyéről, a korábban modellként dolgozó Carla Bruniról kérdezgetik, hiszen büszke rájuk. Szívesen válaszol a velük kapcsolatos kérésekre, de legszívesebben mégis a festményeiről beszél, hiszen most ezért jött haza.
A képeket az Abigail Galéria állítja ki, először láthatóak Magyarországon. Sárközy Pál közösen jegyzi őket a nála húsz évvel fiatalabb Werner Hornunggal. Öt éve kezdtek együtt dolgozni egy speciális technikával: Sárközy Pál festményeinWerner Hornung digitális technikával dolgozik tovább, egészen addig, amíg mindketten elégedettek nem lesznek az eredménynyel. Sárközy Pál szerint olyan a kapcsolatuk, mint egy jó házasság: mindig megszületik a mindkét fél számára előnyös kompromisszum.
Ez már a sokadik kiállításuk: voltak Hollandiában, Spanyolországban, hamarosan Kairóba és Brugesbe mennek. Az első kiállítás után Sárközy Pál addig nem akart újra ecsetet ragadni, amíg meg nem jelentek a kritikák. – Ha nem aratott volna sikert, nem folytatom. Nézze, 82 éves vagyok, nem akarok úgy dolgozni, hogy nem tetszik senkinek, amit csinálok – mondja. De az első kritikák pozitívak voltak, és akadt, aki rögtön tizenhárom képet vett. Werner Hornung nevetve hozzáteszi: a magyarországi kiállítás jó lecke az egójának, hiszen itt mindenki kizárólag Sárközy Pálra kíváncsi.
Ez nem is csoda: a festőnek híres fia nélkül is izgalmas élet jutott. – A nehéz út sokszor a legjobb út. Nem biztos, hogy annak a legjobb, aki gazdag családba születik és semmiért nem kell megküzdenie – állítja. Neki bizony meg kellett: bár apja, nagyapja és dédapja is Szolnok vezető tisztségviselői voltak, mire Sárközy Pál felnőtt, a család elszegényedett. Először 1944-ben a szovjet csapatok elől menekült, aztán végleg 1948-ban, édesapja halála után emigrált Franciaországba. Azért éppen ide, mert jól beszélt franciául. –Amikor megérkeztem Párizsba, az utcán aludtam. Hogy ne fázzak, a metró szellőzőnyílásához bújtam. Még cipőm sem volt – meséli. Rögtön hozzáteszi: egy percig sem esett kétségbe, tudta, hogy valahogy kikerül ebből a helyzetből.
Eleinte úgy tűnt, hogy a sporttal: jól tudott bokszolni, profit akartak csinálni belőle. – Amikor először összeverték az arcom, rájöttem, hogy mégsem ezt akarom –mosolyog. Aztán – jobb híján – az idegenlégió következett. – Innen egy magyar orvos mentett ki. El akartak vinni az indokínai háborúba, de a doktor, aki apámmal szolgált korábban, megállapította, hogy szívbeteg vagyok, tehát alkalmatlan. Ki tudja? Talán neki köszönhetem, hogy még élek – mondja. Ekkor már határozottan tudta, hogy olyasvalamivel kell foglalkoznia, aminek köze van a művészetekhez, hiszen gyerekkora óta rajzolt. Megmutat egy 1948-as képet: Hunor és Magyar, amint a csodaszarvast üldözik. – Olyan erős honvágyam volt, hogy magyar témájú képeket festettem. És tudja mit? Ez a honvágy azóta sem múlt el – állítja. Ugyanakkor egyik gyerekét sem tanította meg magyarul. Sárközy Pál szerint ennek semmi köze a hazaszeretethez: úgy ítélte meg, hogy Franciaországban akkor tudnak a legjobban érvényesülni, ha jól beszélnek angolul és spanyolul.
Ez a praktikum a pályaválasztásában is jelen volt: meg sem próbált festőművészként érvényesülni, inkább a biztosabbnak tűnő reklámszakmát választotta. Huszonhét évesen már saját reklámügynöksége volt, olyan ügyfelekkel, mint a Dior vagy a L,Oréal. Közben megnősült és született három fia, 1955-ben a későbbi elnök, Nicolas. A házasság azonban megromlott, Sárközy Pál elhagyta a családot. Még háromszor nősült, további két gyereke született.
Amióta Nicolas Sarkozy elnök lett, a francia sajtó örömmel oszt meg újabb és újabb – igaz vagy kitalált – történeteket a Sárközy család életéről. Többek között azt, hogy a jómódú Sárközy Pál egy fillérrel sem támogatta a családját, emiatt az elnök sokáig nem is állt vele szóba. Vagy hogy egy alkalommal azt mondta ambíciózus fiának, hogy ne gyötörje magát: egy bevándorló fiából soha nem lesz elnök, ez csak Amerikában történhet meg, Franciaországban nem. Sokat idézték Nicolas Sarkozy mondását is a gyerekkoráról: „a sok gyermekkori megaláztatás tett azzá, ami ma vagyok”. A cikkek szerint csak a nyolcvanas évek végén békültek ki.
– Bánt az a sok pletyka, ami megjelent rólunk. A fiamról és a családunkról több mint kétszáz könyv és számtalan újságcikk látott napvilágot. És csak egy töredékük igaz – állítja Sárközy Pál. Azt mondja, hogy eleinte reagálni akart a cikkekre, a könyvekre, de a fia lebeszélte róla. –Azt mondta, hogy ezzel csak reklámot csinálok nekik, inkább írjam meg, hogy szerintem hogy történt – meséli. Az életrajzi könyv – melynek szövegét az elnöki pár is jóváhagyta – már kész van, hamarosan megjelenik. Sárközy Pál állítja: ezzel tiszta vizet önt a pohárba. – Egy biztos: a gyerekeimmel, az unokáimmal és a volt feleségemmel is nagyon jó viszonyban vagyok – szögezi le határozottan. Hozzáteszi: ha igaz lenne, amit a fiáról és róla fecsegnek, nem járna rendszeresen vacsorázni az Élysée-palotába. Különben is, mondja Sárközy Pál magabiztosan, nem bánt meg semmit, amit tett. Szerencsés természete van, csak a jóra szokott emlékezni, a rosszat gyorsan elfelejti.
És hogy mi a Sárközyk sikereinek titka? Sárközy Pál nincstelenből gazdag lett, a fia Franciaország elnöke, és már huszonéves unokája, Jean is politikai sikerekkel dicsekedhet. (Igaz, ebben van némi szerepe az apjának is.) A lapokban a Sárközyk ambíciójáról, karizmájáról, sármjáról írnak. Sárközy Pál szerint viszont nincs titok, csak kemény munka van. Ma is – mondja –, a hét minden napján, napi 10-12 órát dolgozik. Nincs ez másképp a fiával sem: Sárközy Pál szerint, ha Nicolas Magyarországra születik, ennyi munkával talán itt is elnök lett volna belőle.
A Sárközy–Hornung alkotópáros két leghíresebb képe is az elnöki párt ábrázolja. Nicolas Sarkozy portréján családi képek, többek között a magyar családtagok képei veszik körül az elnököt. Bár ezek a képek tették világszerte ismertté Sárközy Pált, a festőt, azt mondja, neki mégsem emiatt fontosak.
– Ezek nekem elsősorban a fiam esküvőjét juttatják eszembe – néz az elnöki pár lakásából kölcsönadott festményekre. „Ajándékok voltak, melyeket azóta is nagy becsben tartanak.”
