A fi lmes szakma nehezen, de végül öt évvel ezelőtt elismerte, hogy a világhírű magyar filmzeneszerzés (elég csak Rózsa Miklósra, a Ben Hur zeneszerzőjére gondolni) követői is érdemesek arra, hogy némi figyelem illesse őket – azóta osztanak díjat a filmszemléken zeneszerzőknek is. Az idei filmszemle zsűrije – részben társadalmi összeállítása ellenére is – pontosan látta meg, hogy a film és a benne megszólaló, vagy éppen a képekhez komponált zenék elválaszthatatlanok; pontosabban nincsen jó film rossz zenével és önmagában álló jó filmzene sincs.

A rendezői elismerésen Dyga Zsombor (a Köntörfalakért)

„Az a jó filmzene, amit nem veszünk észre” – tartja a buta megállapítás, amiről minden filmbarát tudja, hogy nem igaz, sőt fordítva igaz. A jó filmzenét észrevesszük, értjük, hogy miért szólal meg az adott helyen, vagyis az a jó filmzene, amelyik dramaturgiailag és hangulatban támogatja a képsorokat. Ám legyen bármilyen magával ragadó a filmzene, ha rapszodikusan bukkan fel a cselekmény előrehaladtával, alkalmazása nem motivikus, hanem esetleges, akkor nem fog működni. Az idei mustrán a rossz alkalmazás jó néhány ügyesen elkészített zenét tett észrevétlenné.

A Halálkeringőhöz komoly feszültségkeltő zene készült, az alaphangvételt a zongora disszonáns akkordjai nyújtják, amit a tolakodástól mentes elektronikus effektek és ritmusok finoman egészítenek ki. A konzekvens alkalmazás azonban csak a bevillanó képeknél volt tetten érhető, a dialógusok és a kulcsmomentumok esetében nem. A Köntörfalak rendezője, Dyga Zsombor ezúttal is bevált alkalmi filmzenész ismerőseit, az Uptown Felazt kérte fel arra, hogy hangulatfestőként támogassák kamarafilmjét. A hangulatfestés sikerült, a korábbi filmekből ismerős heves ritmusok mellett most a lírai hangvétel dominál, de itt is az esetlegességre kellett felfigyelni.

A Látogatásban is hasonló történt: úgy látszik, a kamaradrámákban az apróbb történéseknek annyival nagyobb a súlya, hogy ezt nem elég egy-egy jó hangzással kiemelni, hanem az egésszé összeálló morzsalékokra is különös gondot kell fordítani. Itt a tárogatón eljátszott nyitó főtéma mellé nem paszszolt a később elvágólagosan modernre váltó hangszerelés. A Presszó 10 év után folytatódott, de a film hangja anynyira gyenge és élvezhetetlen volt (legalábbis a sajtóvetítésen), hogy hirtelen az első rész filmzenei skandalumát juttatta eszembe. Akkor Melis László példaértékű, átgondoltan megkomponált és alkalmazott zenéjét, illetve a főcímzenéket a moziforgalmazásra Horváth Charlie-dalra cserélték a nagyobb nézőszám reményében; ez talán elárulja, hogy a filmzene megbecsülése hol tartott nem is olyan régen.

Sas Tamás másik filmjében, a Szélcsendben a feszültség dominál, és mint ugyancsak kamaradráma, a Halálkeringőhöz hasonlóan az igencsak kevés terepet kapó zene itt is zongoraalapú. A 2-4 szereplős, kevés helyszínen játszódó filmek markáns jelenléte értelemszerűen hozta magával a minimális ötleteken alapuló filmzenéket; valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha úgy gondoljuk, hogy volna több is a filmzenék elkészítésére vállalkozó muzsikusokban, a tehetség kiaknázása jót tehetne a filmeknek.

A filmszemle zenei díját a Vespa zenéjéért Kardos Dániel és a filmben is szereplő (civilben egyébként zenész) Balogh Rudolf kapta. A remek stílusérzékkel megáldott Kardos Groó Diana korábbi filmjében, a Csoda Krakkóbanban is bizonyította affinitását a leíró jellegű zenékhez. Akkor a zsidó kabbalisztika varázsát idézte meg hangokkal, most a roma témára finoman utaló, érzelmekben gazdag zenét komponált. A két kimagasló teljesítmény azonban a Kolorado Kidhez és a Bibliotheque Pascalhoz köthető. Vágvölgyi B. András, az előbbi rendezője Quentin Tarantino nyomdokain haladva olyan utalásrendszert hozott létre a kiválogatott korabeli és a Qualitons zenekar által előadott korhű, de ma megszületett zenékkel (is), amely minden elemében áthatja és magyarázza a megidézett személyes történetből kinövő történelmi tablót. Hajdu Szabolcs komplex képi világában pedig a főhőst hol felemeli, hol pokolba taszítja a néhol rusztikus, másutt felkavaróan hatásos zene: ebben a filmben éreztem úgy, hogy maga a rendező a valódi komponista.