Fehér cukormázas lyukas fánk, közepében pisztáciakrémmel. Ez jut eszembe legelőször a Moholy-Nagy László formatervezési ösztöndíjas Bagó Ákos Károly termékéről. Fogalmam sincs, mire való – ami elgondolkodtat, hogy minek a fánkforma oldalába fúrt két luk. A Moholy-díjasok éves beszámoló tárlatán kiállító tervező először csak annyit árul el a termékéről, hogy a régi típusú, gurulós (számítógép-) egeret mímeli. Használója ráfektetheti tenyerét a „fánkra”, és a középső zöld golyón ide-oda guríthatja azt. Az oldalsó kis lyukakba ceruzát állíthat, és már neki is veselkedhet az írásnak. A dolga nem lesz túl egyszerű ezzel a sérült embereknek készült célszerszámmal sem, de hát néha azoknak is muszáj levésniük egy-két betűt (például bankban a szignójukat), akik kézizmaikkal képtelenek megtartani egy tollat.

Egy tárlóval odébb újabb adag „amerikai fánk” az Iparművészetiben. Buzás Andrea a herendi cég felkérésére fejlesztette ki rendhagyó csomagolóanyagát: középen lyukas illatszeres szelencéket Zólyomi Zsolt parfümőr kreációinak. A fehér porcelángyűrűket az amerikai és a japán herendi-gyűjtők körében igen kedvelt, halpikkelyekre emlékeztető VH (Vieux Herend) mintával díszítették a kézi festők. Ebben a termékben nemcsak a belbecs, de a külcsín is őrült drága, így évi pár tucatnál nem is gyártanának belőle többet.

Ellentétben Dévai Zsófia megfizethető bébihordozó-kollekciójával, amely remélhetőleg hamarosan sorozatgyártót talál. A dizájnernek elege lett abból, hogy a babáját a mellkasán vagy a hátán cipelő anyuka telente valódi tramplinak kell, hogy érezze magát. – Nem megoldás lenyúlni a férjünk XXL-es dzsekijét, hogy bele tudjuk cipzározni gyereket is – magyarázza a tervező saját sikkes dzseki-poncsó-télikabát kollekciója előtt. A testhezálló ruhadarabok önmagukban is hordhatók, cipeléskor pedig a hordozó hozzácipzározható az elegáns kabátokhoz.

És hogy mennyire nem a luxusigények motiválják a dizájnereket, arra Dévai kollekciójánál is markánsabb példa Pozsár Péter katasztrófaövezetekbe szánt paviloncsaládja. Egy éve, a tervezés kezdetekor nem gondolta volna Pozsár, hogy autókarosszéria-elemekből fölépíthető „kaptárainak” ilyen aktualitást ad majd a haiti földrengés. A menekültsátrakat és a nehezen mozgatható fémkonténereket is kiválthatnák ezek a szabadon variálható méretű, funkciójú és felszereltségű pavilonok.

Hogy mi kell leginkább egy kreatív formaterv megvalósulásához? Pozsár szerint tévedés, hogy a pénz. Sokkal inkább az akarat. – Szükség lenne olyan, társadalmi felelősségüket kapiskáló gyártókra, akik akkor is hajlandók invesztálni egy fejlesztésbe, ha nem tudni, mikor lesz abból hasznuk vagy lesz-e egyáltalán.

– Azért ehhez az sem árt,ha egy kis lélegzethez jutnak a cégek. Az a vállalat, amelyik a túléléséért küzd, nem fog fejlesztőmérnököket adni egy fiatal dizájner mellé, és rengeteg pénzből anyagkísérleteket végeztetni, hogy beindulhasson az újtermék-gyártás – érvel a Magyar Formatervezési Tanács irodavezetője, Várhelyi Judit.

Némi vállalati „komfortzóna” szükségességét egytőlegyig elismerik a Moholy-ösztöndíjasok, ám úgy tűnik, a generációt más foglalkoztatja. Például, hogy miért alél el a magyar tervező, ha kihúz Helsinkiben egy evőeszközös fiókot? A finnek miért hívják ezeket a szemrevaló kanalakatvillákat a lehető legtermészetesebben: terméknek? Miért hirdetik ugyanakkor a magyar cégek azzal a szlogenekkel tetszetős használati tárgyaikat, hogy „dizájntermék olcsón”? Hiszen minden piacon kapható tárgynak van dizánja – megtervezték. Ráfogható-e pusztán a piacok kicsinységére, hogy Magyarországon (és egész Európában) alig van alkalmazásban lévő formatervező, ellentétben Amerikával vagy Ázsiával?

Ami mindezzel együtt is vigasztalólag hathat ifjú dizájnereinkre: a leghíresebb angol formatervezők sem találnak maguknak befektetőt odahaza. Kínába mennek gyártatni.

Dévai Zsófia nőbarát gyerekhordozója