Mondhatnánk, de ne mondjuk. Kulturális közéleti szerepét ugyanis megejtő bájjal és finom öniróniával játssza. Távol áll tőle a vízügyi hivatal terheit ismagára vállaló nemzeti váteszköltő emelkedettsége és humortalansága: a szigorú felelősségérzet és a zord fontosságtudat jellegzetes elegye. Nem, ő egyáltalán nem akarmindentudónak és mindenhatónak látszani. Élénken tiltakozna, ha megnyilatkozásait vitathatatlanoknak, munkásságát pedig példaszerűnek tekintené bárki is. Ahogy a maga fabrikálta önjellemzést idézve debreceni tanítványai szokták emlegetni: afféle téblábolós észjárásforma az övé. Gondolatai: az olvasó számára fölkínált ajánlatok, amelyekben mindig a maga egyedi történetei nyilatkoznak meg.

Gondolatok és történetek: nála elválaszthatatlanok egymásról. Úton van éppen: a gondolatoktól a történetek felé, a filozófiától eltávolodóban, az irodalom felé közeledőben.

Filozófiája valójában metafilozófia, bölcseleti elmélkedéseinek tárgya tehát a filozófi a maga. Mindegyre körüljárt kérdése voltaképpen nem kisebb súlyú, mint hogy hogyan lehetséges egyáltalán ma folytatni az európai emberiségnek azt a csodálatos kultúrhagyományát, amit filozófiának szoktunk nevezni. Bármivel foglalkozzék is – kurta újságcikkben vagy terjedelmes könyvben, alkalmi nyilatkozatban vagy akadémiai-egyetemi nagyelőadásban –, minden kísérlete mélyén erre a kérdésre keresi a választ. A válasz megfogalmazása során pedig óhatatlanul állást kell foglaljon a „tudományos filozófi a” vagy „esszéfilozófia” kortársi dilemmájában. A kettő közül ő, határozottan és egyértelműen, az utóbbi mellett kötelezi el magát. A filozófia, szegény, mondja, könyörtelenül átracionalizált és a tudományok uralta világunkban sem válhat egyszerűen a szaktudományok egyikévé: az értelemadás funkcióját betöltve szükségképp különbözni fog tőlük. A bölcselet művelésének hitelesebb formája így, teszi hozzá, az irodalomhoz közelítő filozófiai esszé lesz. A filozófiai esszé műfaja az, ami mellett nem csupán elvileg érvel: amit gyakorlatilag is művel. Játékos-ironikus esszéi, a polifon-dialogikus értekező prózának ezek a magyar kultúrában oly sajnálatosan ritka kísérletei, mindegyre újabb és újabb lehetőségeket próbálnak ki. Hol van a terület, ami már nem filozófia és még nem irodalom, mégis egyszerre mindkettő? Hogyan hozható kapcsolatba egymással gondolat és történet?

Úton van tehát éppen, egy hosszabb utat azonban – ezt is el kell mesélnünk róla – előzőleg már maga mögött hagyott. Ezen az úton a marxizmustól a posztmodernig jutott el. Ahogy nemzedékéből gyakorlatilag mindenki, eredetileg ő is marxistaként indul ugyanis. Nem a bizantin államvallássá kövült hivatalos szovjetmarxizmus híve persze: az újbaloldallal rokon kritikai marxizmus elkötelezettjeként kezdi meg a pályáját. Lukács György személyes tanítványi köréhez, a hírneves Budapesti Iskolához tartozik: a kiemelkedően legjelentősebb hazai gondolkodó, az európai bölcseleti kánon alighanem egyetlen magyar alakja közelében – ma legjobb esetben is döglött kutyaként szokás átlépni rajta – nem csupán a teleologikus történetfilozófiával és a messianisztikus világmagyarázattal ismerkedik meg: egész életére kiható bölcseleti műveltséget szerez és filozófiai problémaérzékenységet sajátít el. A „marxizmus reneszánszának” jegyében szerveződő csoportosulás tagjaként a marxista tradíció megújításának programjával fog munkához, ám fokozatosan eltávolodik az eredeti hagyománytól: ahogy fogalmazni szokta, a marxizmus rekonstrukciója helyett a marxizmus dekonstrukciójához érkezik el. Az út végén pedig egyszerre a posztmodern színtéren találja magát: a marxizmus, a nagy elbeszélés, íme, összeomlott – teoretikus magyarázóerejemegszűnt, praxisorientáló képessége semmivé vált –, úgy tűnik hát, általában minden nagy elbeszélés elhiteltelenedett.

Posztmodern? Hogy világunkat – a minket körülvevő polgári világállapotot –, láthatóan, nem lehet meghaladni: örülhetünk is neki, de kétségbe is eshetünk rajta. A dologban mintha nála is némi bizonytalanságot lehetne fölfedezni. A posztmodern attitűdnek mintha korábban elfogadóbb változatát képviselte volna, manapság meg mintha kritikusabb hangját pendítené meg. Az e világi megváltás kísérleteinek és a megváltástanoknak, egyfelől, vége, a megváltatlan-megválthatatlan világ ellenben, másfelől, brutálisan uralkodik el rajtunk. Lassanként elsötétülő kedélyét mutatja, hogy ma mintha kevésbé tudna örülni az előbbinek és inkább hajlana borongani az utóbbin.

A hozzá közel állók tudják: gyakran gyötrik súlyos testi nyavalyák, időről időre pedig súlyos depresszióval kell megküzdenie. Kívülről mindez nemigen látszik. Maradt, amilyennek megismerhettük: lefegyverzően szabad szellemnek és lélegzetelállítóan okos figurának, szuggesztív előadónak és szórakoztató fecsegőnek, aki egy-egy briliáns fellépésével változatlanul elbűvöl. Mindig tele van ötletekkel és tervekkel. Ezen persze nem szabad csodálkoznunk: még egészen fiatal ember ugyanis.

Ma hetvenöt éves.