– Világos képe van arról, hogy karrierje során mit szeretne elérni?

– Aki a szólistapályán valóban ambiciózus, az a csúcsra akar eljutni, ami leegyszerűsítve a legnagyobb zenei személyiségekkel való együttműködést jelenti. Ha egy nagyhírű karmester felkarol, és elvisz egy turnéjára, mondjuk a Londoni Szimfonikusokkal, azt jelenti, hogy beléphetek a zene legmagasabb köreibe. Érdekes módon a személyes kapcsolatokon keresztül van csak lehetőség arra, hogy kizárólag a zenei képesség alapján ítéljenek meg, és ne aszerint, hogy mondjuk, mennyire vagyok fotogén, és milyen világcég áll mögöttem.

– A szólókarrier mellett a kamarazenélést sem hanyagolja el.

– Szerencsém van azzal, hogy az engem menedzselő Starlet Music Management többi zenészével, Várdai Istvánnal, Farkas Gáborral és Fülei Balázzsal könnyen össze tudunk hozni közös produkciókat. Idén az MTA dísztermében ismét lesz egy koncertsorozatunk, amelynek a záróakkordjaként Berkes Kálmánnal közösen adjuk elő az itthon ritkán műsorra tűzött Messiaen-darabot, a Kvartett az idők végezetére címűt.

– Könnyen alkalmazkodik más zenészekhez?

– Nagyon erős személyiségem van, és hamar kialakul a koncepcióm, ha hozzányúlok egy műhöz. Várdai Istvánnal jókat szoktunk azon nevetni, hogy míg a kamarazenélés alapvetően kompromisszumokra épül, gyakorlatilag szinte mindig végigviszem az elképzeléseimet. Ő viszont egy rendkívül érzékeny partner, és ha nem is feltétlenül ért velem egyet, megérti, sőt megérzi, mit szeretnék elérni. Aztán persze ő is előáll a saját gondolataival, de a végére meggyőzzük egymást, és kialakul az az összhang, amely a kamarazenében elengedhetetlen. Számomra nagyon fontos, hogy átláthatóvá tegyem a darabokat: ezt próbáltam elérni a Bach-szólószonátákról készült CD-men is, és Várdai István diplomahangversenyén is, ahol nem magamutogatásból vettünk gyors tempót Brahms kettősversenyéhez, hanem hogy követhetővé tegyük a hosszabb zenei folyamatokat.

– A Stradivari Societynek köszönhetően egy igazi Stardivarin, a Lady Harmsworth-ön játszhat. Milyen érzés egy műkincsen hegedülni?

– Nem ez volt az első komoly hangszerem, de tisztán emlékszem arra, amikor 1996-ban először volt lehetőségem játszani egy Stradivarin. Egyszerűen sokkolt, hogy a hangszer milyen lehetőségeket rejtett magában, mégis borzasztó nehéz volt uralni. Tévhit a nagy hangszerekkel kapcsolatban, hogy maguktól megszólalnak. Mesteremmel, Eduard Wulfsonnal nagyon komolyan dolgoztam azon, hogy ezeket a lehetőségeket a hegedűtechnikámmal ki tudjam aknázni, és ez több évbe is beletellett.

– Eduard Wulfsonról több helyen írják, hogy az orosz hagyomány letéteményese. Mi a különleges az orosz zeneművészetben?

– Oroszországban a mai napig szenvedélyesen vonzódnak a hagyományokhoz, a kultúrához és ezen belül is elsősorban a komolyzenéhez. A múltkori moszkvai látogatásom során egy Lipeck nevű városban is felléptem. Csupa panelház: olyan volt, mintha a nyolcvanas évekbe utaztam volna. Álmomban sem gondoltam volna, hogy az ezerfős előadóterem dugig lesz, és nem idősekkel, hanem elsősorban fiatalokkal, akik értő figyelemmel hallgattak. Talán amit mi orosz iskolának nevezünk, az nem más, mint ennek az erőteljes vonzalomnak, már-már fanatizmusnak a megnyilvánulása.

– Hogyan lehet megítélni a közönség viszonyát a zenéhez?

– Talán a csend minőségéből. Nehéz meghatározni, de egyértelműen és plasztikusan érezhető. Látni aligha lehet a reakciókat, mert nem nagyon nézek ki koncert közben a közönségre – illúzióromboló lenne, olyan mintha egy színész belenézne a kamerába. Egyébként is azt gondolom, hogy a közönség szeret úgy hallgatni, mintha nem lennék ott, és közvetlenül a zeneszerző muzsikálna. Mi is szeretjük azt érezni, hogy nem magunkat adjuk elő, hanem közvetítünk. Van ebben valami transzhoz hasonló érzés.

– A színpadon is megengedheti magának a katarzist?

– Számtalanszor megfordult már a fejemben, hogy nem veszélyes-e, ha nagyon elkezdem élvezni a zenét, mert akkor az ember óhatatlanul kívül helyezkedik azon, amit csinál. Egész más, amikor otthon játszom, amikor csak én vagyok a szobában, meg Bach és Stradivari – akkor megtehetem. Bachot játszani ilyenkor olyan, mint imádkozni. A színpadon nem engedhetem el magam ennyire: úgy kell tennem, mint egy színésznek, aki eljátssza, hogy imádkozik. De a színész sem lesz hiteles, ha nem tudja átélni, amit tesz, és ezt a közönség is rögtön megérzi.

„A közönség szeret úgy hallgatni, mintha nem lennék ott, és a zeneszerző muzsikálna”