– A korábbi fi lmjei mind önéletrajzi jellegűek voltak. Ez mennyiben áll a Bibliotheque Pascalra?

– Ez a legközvetlenebb megnyilvánulás, ami tőlem telik. Másrészt semmilyen konkrétum nem köt hozzá. Természetesen rám is hatnak különböző utazások és helyek, ahol éltem, sőt le is jegyzem a motívumokat. Erdélyben, Sepsiszentgyörgyön több időt töltöttem, sok minden gyűlt össze . Mona Paparu történetét tíz-tizenkét éve, amikor először megírtam, félretettem, mert nem éreztem elég aktuálisnak. Azokról a történetekről szeretek beszélni, amelyek nagyon feszülnek bennem.

– Miért éppen most vette elő a témát?

– Rájöttem, hogy elkezd valami eltűnni a filmekből: a mozi, a mozihatás, a fantázia és a mese. Ennek oka alighanem az internetben és a reality showk által megteremtett igényben keresendő: hogy mindent naturalista módon, kézi kamerával mutassunk be. Ami persze nagyon veszélyes, mert a forma a hazugságot is elhiteti. Ez roppantul bosszantott. Szerettem volna ezt a sokat hallott történetet máshogy elmesélni. Ez volt az egyik ok, a formai. De sokkal fontosabb ennél a tartalmi ok, azaz a túlélés technikája. Manapság az ember egyre gyakrabban él át mélypontokat, akár sikeres, akár nem. A szürkeség, a monotonitás, a hétköznapiság lerombolja az emberi lelket. Akiből még nem égett ki minden, védekező mechanizmusként teremti meg az elképzelt világokat, és ez neki védelmet nyújt. Kitalálunk egy történetet, hogy szebbnek tűnjön a valóság.

– A csoda is szükséges a túléléshez?

– Amíg nekem minden kétséget kizáróan be nem bizonyítják, hogy van isten, addig akár hihetek is benne. Nem kaptam soha vallásos nevelést, de a szakralitás vágya mindenkiben benne van. Az, hogy például a románoknál vagy a lengyeleknél a lakosság nagy része vallásos, meghatározza a társadalmukat, és ebbe beleférnek a csodák is.

– Előző filmjéről, az Off Holylywoodról azt írta a kritika, hogy tipikusan magyar film. A Bibliotheque Pascal abszolút nem tűnik annak.

– Fogalmam sincs, hogy néz ki a magyar film. Valószínűleg itt a „rossz magyar filmet” jelentette. Valójában a magyar fi lm sokféle, olyan autonóm megnyilvánulásokkal teli, amelyek figyelemre méltók. Ehhez a gazdagsághoz és a személyességhez képest a román film sokkal behatárolhatóbb. Nagyon erős, de mégiscsak olyan, mintha egyetlen ember forgatta volna az összes művet. Alapvető különbség, hogy Magyarországon a rendezőknek nagyon nagy indíttatásuk van a formai újításokra. Legalább olyan fontos ez nekünk, mint a tartalom.

– A stáblistán köszönetet mond Tarr Bélának. Ő mit tett hozzá a filmhez?

– A legelején segített nekem hinni az egészben. Olvasta a novellámat, és felhívta figyelmemet a közhelyes dolgokra, a karakterek egyoldalúságára. Ezeket az instrukciókat követve írtam meg az első forgatókönyvet.

– A Bibliotheque Pascal kultúráról beszél: óriási szakadék tátong nyugat és kelet között, a szegénység és tisztaság áll a gazdagsággal és dekadenciával szemben.

– Amikor a forgatás kezdete előtt egyeztettük a helyszíneket, sokat cikáztunk a román tengerpart és Liverpool között. Ilyen esetben nagyon élesen tapasztalod a két világ különbözőségét. Van egy rövid jelenet a fi lmben, amelyért nagyon sokat küzdöttem, amikor Orsi (Török Illyés Orsolya – a szerk.) átmegy egy hídon,és gyerekek ugrálnak be a folyóba. Egyszerű parasztgyerekek voltak, akik tökéletesen átélték a boldogságot. Ezek után elmentünk Liverpoolba, ahol egy zártkörű klub előtt egy milliárdos házaspár azért volt ingerült, mert a kocsijuk az utca másik oldalán állt meg. A tökéletes boldogtalanságot láttam rajtuk. Amikor semmi sem elég már, és nagyon erős ingerek kellenek ahhoz, hogy ismét szeretni tudják az életet. A nagy fesztiválokon is leginkább megcsömörlött sznob értelmiségieket látunk. És nem is tudom, mivel lehet az elhalt érzékeiket ismét életre kelteni.

– Hogyan tovább? Visszatér a sok éve dédelgetett Petőfi-filmtervéhez?

– Most egészen máson dolgozom. Egy Tar Sándor-trilógiát fogunk a közeljövőben adaptálni. Nem érzem, hogy eleget beszéltem volna már a vidékiségről, Tar Sándort pedig szerintem hirtelen és furcsa módon felejtették el – holott mások élik a világukat hasonló ügynökmúlttal.

Korrekt díjak a szemlén

– Három évre biztosítva van a magyar film finanszírozása, mégpedig enyhén növekvő mértékben – Hiller István kulturális miniszter ezzel a bejelentéssel lépett pódiumra a rövidített megnyitó után rendhagyóan hosszúra sikerült díjátadón, a 41. Magyar Filmszemle utolsó estéjén. Hozzátéve: hallja a kritikát, híve a fejlődésnek, ám azokkal nem ért egyet, akik totális változást akarnak. Ellenben sok sikert kíván a Kőrösi Zoltán vezette, megújuló MMK-kuratóriumnak. Ami azonban igazán meglepő az az, hogy az elismerések idén konzekvens szemléletet tükröznek. Hajdu Szabolcs megérdemelten tarolt: Bibliotheque Pascal című mű véért ő vihette haza az Arany Orsó díjat és a külföldi kritikusok Gene Moskowitz-díját is. Ez utóbbi, akárcsak a Berlinale-meghívás a hosszú nemzetközi karrier garanciájának tűnik.

A rendezői elismerésen Dyga Zsombor (a Köntörfalakért) és Pejó Róbert (a Látogatásért) osztozik. A legjobb elsőfilmes Almási Réka lett a Team Building című drámájáért, producere, Pusztai Ferenc pedig az év producere díjat kapta – ő jegyzi még a Dömötör Tamás rendezte Czukor Show-t is. A legjobb kommersz műnek járó Moziverzum díjat Vágvölgyi B. András kapta a Kolorádó Kidért. A legjobb színész Elek Ferenc (Köntörfalak) lett, a színésznői elismeréssel Kerekes Vica távozhatott a díjátadóról (Ki/Be Tawaret). Tehát nem lett igazuk azoknak, akik a játékfilmes zsűri túlzottan értelmiségi szemlélete, vagy épp a grémium magas átlagéletkora miatt aggódtak.

A papírforma érvényesült a dokumentumfilmeknél is: az Ember Judit-díjat megosztva kapta meg Almási Tamás (Puskás Hungary) és Csáki László (Bádogember). A legjobb kisjátékfilmes Szimler Bálint lett.

„Szerettem volna ezt a történetet máshogy elmesélni”