Sötétség és fény Óbudán
Ezen a ponton hirtelen véget érnek jegyzeteim, fogalmam sincs, mi történhetett. Csak arra emlékszem, hogy jött egy nagy villanás, és hamarosan a sötétség, aztán egyszer csak újra világos lett, és én egy egészen különös, szürreális álom kellős közepén találtam magam. Megpróbálom rekonstruálni.
Azt álmodtam, hogy kedd délután fél öt van, és egy pazarul megvilágított, tiszta és nagyon rendes térben ülök, amelyet úgy hívnak, hogy Óbudai Kulturális Központ. Mögöttem két nagymama internetezik, mellettem egy apa abriktolja a lányát matematikára, kissé odébb három dáma kártyázik, előttem pedig ropival, virslivel, valamint magas alkoholtartalmú italokkal megrakott, pazar büfé bonyolít meglehetős forgalmat – és én mégis azt érzem, hogy ez az egész valahogy nagyon abnormális, mert rendes budapesti kultúrházban kedd délután fél ötkor legfeljebb az igazgató, az igazgatóhelyettes és a főkönyvelő ajtaján kiszűrődő fény jelzi a nagybetűs élet nyomát, itt viszont konkrétan nyüzsgés van. Gyerekek jöttek-mentek tucatjával, némelyek fehér karateruhában, némelyek viszont egyáltalán nem, és a kapcsolószekrény feliratú kivételével szinte minden ajtó mögött zajlott valami hasznos és kellemes szabadidős tevékenység. Zavarbaejtő volt.
Az álom úgy folytatódott, hogy felálltam és a hömpölygő tömeg részévé váltam, közben cikázott a szemem, hátha kiderül, hogy át vagyok verve, tán felfedezem a kandi kamerát – de nem. Ehelyett azt láttam, hogy e házban a tárgyi világ is szürreálisan gazdag. Mindjárt szemben jókora, afrikai témájú kép tárult elém, (ajándékozta Tenk József festőművész), dzsungelbéli táj, majommal, oroszlánnal, flamingóval, egy medvearcú disznóval valamint egy meztelen nővel és egy ugyancsak meztelen férfival, akiket számításaim szerint közvetlenül párzás előtt vagy után örökített meg a mester. Pár méterrel arrébb Csákvári Nagy Lajos Játék c. nonfiguratív faszobrát nem sikerült természetesen sehogyse megfejtenem, majd A. Bak Péter néhány klassz tájképe következett, amelyek előtt mindennek ellenére Krupa József festőművész tárlatát népszerűsítették a rendezők, megragadva a lehetőséget, hogy A. Bak Péter munkái mellett egyetlen Krupa József-képet se mutassanak be (bár rémlik, mintha valaki beszólt volna oldalról, hogy Krupa József képei a 3. és 4. teremben láthatók, pontosabban éppen nem, mert ott is valamilyen foglalkozások vannak). A folyosót egy ugyancsak különös atmoszférájú, csempékből kirakott, mesebeli jelenet zárta le, amely szépen ellenpontozta azt a jóízű, az ötvenes évek tipográfiáját és színeit idéző A/4-es lapot, amelyen a jobb megértés kedvéért egy lángoló gyufát is elhelyezett a grafikus a dohányozni tilos felirat betűi között. A túloldalon szintén egy absztrakt Csákvári Nagy Lajos-alkotás fogadott, amely egy törött fogaskerékre emlékeztetett, tehát azt gondoltam, simán lehetne, mondjuk, a bedőlt honi nehézipar allegóriája vagy az üzemi balesetben elhunyt acélgyári munkások emlékműve, de nem lehetne, mert kifejezetten az a címe, hogy Éhség, tehát megint nem nyert, de oda se neki, igen tetszetős szoborzat ez így is – nyugtáztam.
Egy vidám kisiskolás csoport sodort tovább, egészen a tér végéig, ahol a Vidróczky fotókör – ahogy ők fogalmaznak – betyárosan jó felvételeit tekinthettem meg, alant pedig, egy hatalmas, bár éppen berendezés alatt álló színházterembe vezető lépcsősor felett egy olyan álmennyezetet, amelyre azt írták, hogy balesetveszélyes, tehát rálépni tilos. A leselkedő veszélyt egy kis rajzfigura szimbolizálta, akinek hideg veríték spriccelt a homlokáról, nagyon kifejezőnek találtam.
Az utolsó emlékem álmomból, hogy megpillantottam egy könyvtár ajtaját és azon egy feliratot, amely szerint a bibliotéka speciel ma éppen fél órája, hogy bezárt, vagyis ide kedden, polgári munkaidő után teljesen fölöslegesen jön bárki. Még annyi rémlik, hogy ettől olyan furcsa érzésem támadt, hogy mégsem álom ez, mégis csak igazi pesti kultúrház lehet ez – aztán megint a nagy villanás, aztán sötétség, aztán újra kifényesedett a világ, és felébredtem. Az Óbudai Kulturális Központ előtt feküdtem vérző orral, na ebből se lesz cikk máma, gondoltam, majd visszajövök, ha felépültem, de aztán igen biztattak, úgyhogy megírtam az álmomat, miért is ne, nekem eddig jobbára úgyis csak kongó termek és sötét lépcsők jutottak, miért ne jöhetnék elő most az egyszer valami széppel én is.
