A 49 esztendős asszony két éve ül a Pécsi Közlekedési Zrt. buszainak volánjánál, s ennyi idő elég volt neki ahhoz, hogy 2009 végén kiérdemelje az utasok közönségdíját.

A pécsi cégnél 360 sofőr dolgozik, s közöttük mindössze öt nő van. Szabó Ibolya sem erről a pályáról álmodott. Az aszszony Tiszaszentimrén nőtt fel, felmenői földművesek voltak. Ő érettségi mellett kitanulta a gyors- és gépírást, s titkárnőként dolgozott előbb Tiszafüreden, majd Pécsen. Baranyába úgy került, hogy 1982-ben összeházasodott gyerekkori pajtásával, Teleki Imrével, s a katonaságnál harckocsizóként szolgáló férfit követte Pécsre.

A házaspárnak két fia és egy lánya született, Ibolya a gyes után újra titkárnőként talált munkát, egy ideig volt hivatásos anya is, majd 2003-ban egy kereskedelmi cég ügynökeként próbált boldogulni. Volt olyan hónap, amikor összejött 120 ezer forint, de olyan is, amikor egy forintot se keresett. Váltani akart.

Ibolya férje már a rendszerváltáskor odahagyta a katonaságot, és 1992-ben beállt buszsofőrnek Pécsett. Az asszony néha – humorból – felvetette, hogy ő is szívesen elmenne buszozni, aztán – mivel a férje sosem tiltakozott – 2007-ben már komolyan azt mondta: megpróbálja. Addig B kategóriás jogosítványa volt, s a család személyautójával mintegy 150 ezer kilométert vezetett. Persze tudta, hogy a busz nagyon más jármű, és a naponta levezetett kilométer sokkal több lesz majd, de nem aggodalmaskodott. Jelentkezett teherautó-vezetői tanfolyamra, s négy hónap alatt letette a vizsgát. Aztán beiratkozott buszvezetői kurzusra, s azt fél év alatt végezte el.

– A buszvizsgán elsőre megbuktattak –ismeri be –, az egyik kereszteződésbe belehajtottam, és nem fért be a busz teljes hossza, a hátulja elállta az utat. Izgulós vagyok, de félős nem, a vizsgáktól sosem tartottam. Ha próbatétel vár rám, azt mondom: estére túl leszek rajta. Ez megnyugtatott.

A tanfolyamokat a család finanszírozta, összesen 406 ezer forintba került a buszos jogsi. Ibolya 2008. január elején – már a közlekedési rt. alkalmazottjaként, „fizetett utasként” – végigjárta és kitanulta az összes pécsi buszvonalat, aztán 10-én beült a Pécsbányatelepre induló járat sofőrfülkéjébe. Aznap még állt mögötte egy rutinos sofőr, másnap már egyedül hajtott. Azt mondja, nem szorongott, pedig előző napon az egyik pécsi busz felszaladt a járdára, és halálra gázolt egy asszonyt. (Az eset vizsgálata azóta is folyik, a sofőr tagadja vétkességét, és a féket okolja a balesetért.)

Ibolyának az első két évben nem volt balesete, kínos helyzete se nagyon. Amíg nem volt buszra jogosítványa, maga is csodálta a sofőrök manővereit, s néha aggodalommal figyelte, hogy egy busz eleje, hátulja, közepe miképp fér be a szűknek tűnő helyekre. Amióta buszt vezet, megtanulta, hogy mindez viszonylag könnyen elsajátítható, a szakma nehézségét nem a járművel, hanem az utasokkal való bánásmód adja.

A pécsi buszokon egy éve bevezették, hogy az utasok csak az első ajtón szállhatnak fel, s fel kell mutatniuk a jegyüket vagy a bérletüket a sofőrnek. Ez sok konfliktussal jár: a módszer lassítja a felszállást, s van, aki makacskodik a jegyfelmutatással. Ha valaki ellenáll, Ibolya igyekszik a lehető legudvariasabb reagálni:

– A fiataloknak általában úgy szólok: bocsika, nem láttam a bérletedet. A 65 felettiek néha kikérik maguknak, hogy miért kérem az igazolványukat, hisz ők már rég nyugdíjban vannak, ilyenkor azt felelem: elnézést, nem tetszik annyinak kinézni. Ettől megbocsátanak. A jegy nélkül utazó hajléktalanokat megkérem, hogy ne hozzanak nehéz helyzetbe, ha lehet, legközelebb ne szálljanak fel. Le csak akkor szállítom őket, ha nagyon ápolatlanok és az utasok rosszul vannak tőlük. Ha viszont érzem, hogy egy utas agresszívan lépne fel, akkor bevallom, nem merek rászólni.

Ebben annak is szerepe van, hogy tavaly az egyik pécsi buszsofőrt egy erős felépítésű férfi kétszer arcon ütötte. A támadás előzménye az volt, hogy a sofőr jegyet kért az utastól. A megütött sofőr Ibolya nagyobbik fia volt, aki másfél éve űzi szülei szakmáját. Bár az utast bíróság elé állították, a 160 centi magas, átlagos termetű asszonyt ez nem teszi elszántabbá. Mindamellett Ibolya jól érzi magát a buszsofőrként:

– Némi izgalommal jár ugyan ez a munka – véli ő –, de ez nem más, mint egészséges stressz.

A férfi sofőrök nem irigylik Ibolyától a közönségdíjat.

– Jól végzi a dolgát – mondja egyikük –, és kellemes kolléga. Eltűri, hogy fiúsítjuk, ha káromkodunk, elengedi a füle mellett, ő viszont sosem beszél csúnyán.

Ibolya minderre így reagál:

– Soha nem voltak velem tiszteletlenek. Persze, mivel a férjem és a fiam is a cégnél van, én egy kicsit burokban élek. Mellesleg mindent a férjemnek köszönhetek. Neki hihetetlenül szerencsés természete van: megfontolt, józan, családszerető ember, aki mindig segített nekem. Általában ugyanazon a buszon váltjuk egymást, néha figyelmeztet, hogy mire kell aznap vigyáznom. A szavaiban soha nincs kioktatás, csak odafigyelés. Derűs, optimista ember. Magam is az voltam, de tőle még inkább az lettem. Sokan félnek a jövőtől, és állandóan azt mondogatják: jaj, bárcsak már csak nyugdíjban lennék. Nem értem őket. Ha tőlem függ, minél tovább dolgozom.

Amikor elköszönéskor megemlítem, hogy az őt dicsérők a férfiakhoz hasonlították a vezetni tudását, elégedetten bólint. Erre megjegyzem:

– Az lenne az igazi elismerés, ha azt mondanák a legjobb pécsi sofőrökre: úgy vezet, mint az Ibolya.

– Az tényleg nagy elismerés lenne –mondja nevetve, aztán hozzáteszi: – Azért óvatosan fogalmazzon, nehogy megsértsük a férfiakat.

Szabó Ibolya férje és a fia is buszsofőr a cégnél, a többiek sosem tiszteletlenek vele