Kicsit talán túlságosan általános megállapítás, de megkockáztatom: az opera a felfokozottság művészete. Azért kell énekelni, mert az ember szíve nem fér el a mellkasában, mert a pozitív vagy negatív túláradást se elviselni, se prózában, versben kimondani nem lehet. Akár így van, akár nem, az semmiképpen nem baj, ha alkalmat adnak egy ellenpróbára. A Fészek Klubban előadták Hidas Frigyes kamaraoperáját, a Bösendorfert, és nem tudnék most hamarjában olyan tényezőt mondani, amely túláradt volna az előadás során.

A közönség egyáltalán nem áradt túl, csöndes lézengés volt a nagynak aligha mondható nézőtéren. Az anyagi eszközök is feltehetően mérsékeltek voltak, az énekesek saját ruhában léptek föl, az asszony kosztümben, a férfi papucsban, háziköntösben, a zongorán kísérő Katona Anikó sötét nadrágban. Valószínűleg csak szerencse, hogy a Fészekben a zongora valóban egy Bösendorfer, még ha nem is dióbarna, ahogy a librettóban emlegetik, legalább valami stimmelt.

A szöveg egyébként különösen fontos, Karinthy Ferenc írta a drámát, amit ma elég nehéz önálló drámaként elképzelni, nagyon jó színészek kellenének hozzá, hogy megmentsék, ha nem is a darabot, de legalább az estét, hogy ha nem is gyarapszunk, legalább ne szenvedjünk. A történetben egy unatkozó férfi kiválaszt egy újsághirdetést, és telefonálni kezd az eladó Bösendorfer ügyében, előbb sokallja az árat, aztán kevesli, és amikor már teljesen összezavarja a szívbeteg öregasszonyt, kiderül, hogy mégis a férfit kell sajnálnunk, mert magányos, elhagyta a felesége, akinek igaza volt, a férfinak maradt tehát a virtuális valóság, ami a számítógép előtt a telefon volt.

Ami prózában és színházban nehézkes és sehová sem vezet, az akár tökéletes librettó is lehet, a Karinthy Ferenc által megrajzolt helyzet hibátlan vígoperai cselekmény, még a megfelelő előképeket sem kell nagyon sokáig keresgélnünk, van ehhez hasonló álöltözetes, hangelváltoztatós jelenet A sevillai borbélyban, Donizetti A csengő című operája pedig éppenséggel erről szól. Csak el kellene végezni a munkát.

Feltehetően Hidas Frigyesnek kellett volna kezdenie, aki finom, hallgatható, elegáns zenét írt, csak egy hangot nem lehet belőle megjegyezni. Profi módon illusztrálja zenével a cselekményt, nyekereg a tárcsa, hápog, ha mással beszél, kicsöng, fölveszik, elkezdenek énekelni, és még azt sem érzi az ember, hogy jaj, miért énekelnek. De azt sem, hogy mennyire jó, hogy énekelnek, mennyivel pontosabban, árnyaltabban, érzékletesebben fejezik ki, amit ki akarnak fejezni.

Talán tényleg az a baj, hogy sokat nem is akarnak kifejezni. Bokor Jutta gyakorlottan, izgalommenetesen megy át a szerepen, Kálmán Péter hangja beérett, színei is vannak, csak nem nagyon tudja, mire való ez az egész. Rajta lenne a nagyobb súly, neki kellene szélsőségekig vinnie az előadást, húzni-ereszteni, fölemelni és leejteni a darabot, és ha ő magától nem teszi, arra lenne a rendező, hogy segítsen. Éry-Kovács András munkássága azonban mintha megakadt volna ott, hogy „most menj oda a zongorához, te meg addig ess le a székről”. Ennél sokkal több esemény nincs is az előadás során, valahol a sokadik hívás táján elszörnyedve láttam, hogy a kísérő hangszerre helyezett kotta szerint még milyen sok van hátra a darabból. Ami a legrosszabb: tényleg annyi volt.