Egy XIX. századi tőkés
Balzaci hősünk egy igen szerény, fakereskedő családba született a távoli Bretagne Finistère megyéjében („finis terrae” – azaz a világ végén). A bretonoknak a francia legendárium szerint számtalan erényük van, de a túlzott intellektuális és artisztikai kifinomultság nem tartozik ezek közé. A később „műértő” mecénássá avanzsáló François 16 éves korában abbahagyta alapos tanulmányait, de máig megőrizte mély ellenszenvét és megvetését az „intellektuelekkel” szemben. Előretörése az üzleti életben sem volt túl elegáns. Pinault nem talált fel semmit, nem állt elő legendás üzleti vagy technikai újdonságokkal, hanem beházasodott egy vállalkozócsaládba, majd a cukorpiacon spekulációval, felvásárlásokkal szerezte meg azt a „bizonyos első milliót”.
Egyébként már ekkor – a hetvenes évek közepén – érdeklődni kezdett a politika iránt, a liberális Független Köztársaságiakat (ebből a csoportosulásból született meg a liberális-konzervatív UDF, amely a gaulle-isták mellett a francia jobboldal másik nagy pártja volt 2002-ig, amikor is egyesülésükből létrejött a ma is kormányzó UMP) és elnökjelöltjüket, Valéry Giscard d’Estaing-t támogatta. Az összekötő kapocs a breton Rennes városának liberális politikusa, Jean-Marie Le Chevallier volt, aki egyébként arról híres, hogy a nyolcvanas években ő lett az első jelentős város (Toulon) szélsőjobboldali, a Nemzeti Front színeiben győzedelmeskedő polgármestere.
Az életút távolról sem egyedi egyébként, amely azzal magyarázható, hogy máig a Nemzeti Front a leg piacbarátabb, államellenes – azaz populista, hiszen a populizmus ezt jelenti: adócsökkentést, „hagyni a pénzt az emberek zsebében”, „aki nem dolgozik, ne is egyék” stb. – politikai erő: nem véletlen, hogy számtalan volt liberális található soraikban.
Noha Pinault félelmetes sebességűmeggazdagodását jó részben a korabeli vállalkozóknak igen kedvező adószabályoknak köszönhette, 1981-ben mégis politikai tábort vált: a neogaulle-ista Jacques Chirac hívének szegődik, akivel közeli, baráti kapcsolatot alakít ki. De persze elsősorban az üzletre koncentrál. Mára már felsorolni is nehéz, mi minden van Pinault tulajdonában (a most felsorolásra kerülő cégek minden francia számára ismerősek, olyanok, mint nálunk a Domus vagy a Centrum volt): a Redoute és a Printemps áruházláncok, a Conforama – a világ második legnagyobb háztartási cikkeket áruló áruháza –, a francia mellett a spanyol és a portugál könyv- és szabadidőpiacot is uraló Fnac, az afrikai autó- és gyógyszerüzletet domináló CFAO stb.
Nem is lenne teljes balzaci portrénk, ha nem lenne Pinault-nak egy hozzá hasonló gazdagságú, befolyású „ördögi ellensége”, Bernard Arnault mágnás személyében. Az ellentétek akkor éleződtek ki köztük, amikor Pinault a Gucci megvásárlásával 1996-ban betört Arnault addigi felségterületére, a luxusiparba. Azóta az övé a Sergio Rossi, a Balenciaga, a Bottega Veneta... vagy éppen a populárisabb márkák közül a Puma és az Empire.
A rossz nyelvek szerint a dúsgazdag Pinault másik szenvedélyét szintén a régóta kultúrmecénásnak számító Arnaultval való versenynek köszönheti: az életútjából finoman szólva sem következő kortárs művészi tárgyak magángyűjtését és magának a művészetnek a támogatását. Már 2006-ban megnyílt Velencében a magángyűjteményéből álló Pinault-múzeum a korábban az Agnelli család tulajdonában levő Palazzo Grassiban, azóta pedig Pinault megvásárolta a Dogane del mare (Vámpalota) épületét is: így a Velencébe látogató turisták a Nagy Csatorna minkét partján Pinault tulajdonát csodálhatják meg. Az esztétikai szempontú gyűjtést még kényelmesebbé teszi Pinault számára, hogy 1998 óta övé a világ legnagyobb árverési cége, a Christie’s is. Mint minden alulról jövő mágnás, Pinault is igen büszke gyökereire, alapítványai támogatják Bretagne-t, miképp ő a tulajdonosa az első osztályú Stade Rennais futballklubnak is.
Ha azt mondtuk, hogy Pinault sok tekintetben XIX. századi jelenség, akkor ez persze azt is jelenti, hogy alakja anakronisztikus, éppen ezért kitűnő szimbóluma a szintén anakronisztikus francia kapitalizmusnak. Manapság a tőkés rendszer legfőbb jellemvonása, hogy benne a hatalmi viszonyok személytelenek – ez okozza egyébként az ellene való ellenállásnak is a problémáit: nincsenek se Bastille-ok, se Téli Paloták –, míg a francia kapitalizmus vaskosan megmaradt „családi ügynek”. A párizsi tőzsdét uraló negyven nagy cég (CAC 40) több mint harmada tizenöt család tulajdonában van. A XX. század eleji francia baloldalnak volt kedvelt propagandafrázisa a „Franciaországot uraló kétszáz család” kitétel, most, a XXI. század elején azt mondhatjuk, hogy tényleg kissé túloztak...
Még súlyosabb a helyzet annyiban, hogy ezen mágnások közül sokan hatalmas médiabirodalommal rendelkeznek: Pinault éppen a Le Point című hetilappal és a legnagyobb kereskedelmi televízióban, a TF1-ben birtokolt részesedéssel. Ennek előnyét nem kell ecsetelni: ez egyrészt politikai hatalmat ad, a közvélemény formálásának lehetőségét, másrészt a vagyonhoz egyfajta imázst, harmadrészt persze az üzleti érdekek védelmét. A mélyről induló Pinault számára különösen fontos volt a francia burzsoázia kedvenc lapja, a Le Point – és a vele csomagban járó Bernard-Henri Lévy, a Magyarországon nehezen elgondolható okokból „baloldalinak” nevezett médiafilozófus – birtoklása, és persze a „műgyűjtés”: helyet csinált neki a francia nagyburzsoáziában. Egyébként a hagyományok köteleznek. Pinault mára lassacskán visszavonul az üzleti életből, hogy teljesen a művészetnek szentelje magát, és fiára, François-Henrira hagyja a piszkos anyagiakat – aki nem mellesleg Salma Hayek férje.
Egyébként a chiracista Pinault kapcsolata Nicolas Sarkozy elnökkel nem olyan szoros, mint más mágnásoké: a médiamogul Lagardère Sarkozy egyik fiának keresztapja, a repülőgépgyáros Dassault-t – egyébként kormánypárti képviselőt – pedig az elnök egyenesen a „testvérének” nevezi. A bennfentesek szerint viszont éppen Pinault volt az, aki lobbizott Chiracnál, hogy Sarkozy „árulása” –az 1995-ös kampányban mentora, Chirac helyett Éduard Balladurt támogatta Sarkozy – után az elnök „fogadja vissza”. A hála nem is maradt el: a mágnás 2008 óta a Becsületrend büszke tulajdonosának mondhatja magát. És ezután Pinault is tagja volt a lényegében a francia nagytőke egészét tömörítő csoportnak, amely a chiraci teljes pangás után Sarkozybe mint a szociális rendszerek leépítőjébe, „reformátorába” helyezte minden bizalmát és befolyását.
Ha azt mondtuk, XIX. századi jelenség, akkor talán nem tévedünk nagyot, ha végig is visszük az analógiát: Sarkozyvel, a XXI. századi „polgárkirállyal” az üzleti élet, a nagyburzsoázia közeli barátja és érdekeinek szószólója került hatalomba. Még a 2007-es kampányban Sarkozy többször szembeállította a pénzügyi kapitalizmus „predátorait” a békés francia, családi kapitalizmus becsületes vállalkozóival.
A XIX. századi tőkés és a polgárkirály, François Pinault és Nicolas Sarkozy: bienvenu a XXI. század Franciaországában!
