- Tom, erős a gyanúm, hogy önmagyar.

- Az édesapám, Andrew Budapesten született 1923-ban, ott is nőtt fel. A második világháború után ugyan elhagyta Magyarországot, de Európában maradt egészen 1952-ig. Ekkor emigrált az Egyesült Államokba, ahol íróként és újságíróként élt. Soha nem tért vissza Magyarországra, de én 1990-ben jártam ott. Az utcáknak már volt új neve, de még mindig fenn voltak a szocializmus korabeli táblák, áthúzva.

- Esetleg az ön apja az a bizonyos Andrew St. George nevű újságíró, aki Fidel Castróval is találkozott?

- Igen, igen! Ő az! Che Guevara pedig a cimborája volt. 2001-ben halt meg. Éppen most tárgyalok a Yale egyetemmel. Képeit és jegyzeteit katalogizálják: egy gyűjtemény jön létre belőlük.

- Sosem jutott eszébe, hogy az életútja jó forgatókönyv alapja volna?

- Tulajdonképpen már többször eszembe jutott. Elképesztő élete volt. Raoul Wallenbergnek dolgozott a világháborúban, utána pedig amerikai katonai ügynök volt, háborús bűnösöket kutatott fel. Az újságírás egyfajta nyugdíj volt neki. És persze, utána Kuba meg Fidel. Addig nem akartam semmibe belekezdeni, amíg életben van, bizarr lett volna, ha a saját apám élményeivel kezdek házalni.

- Inkább lefordítottak együtt egy Molnár Ferenc-színművet.

- A farkast. Körülbelül húsz évvel ezelőtt. Úgy volt, hogy színpadra állítom, de végül csak az olvasópróbáig jutottunk el.

- Akkor ön beszél magyarul.

- Három szót ismerek összesen, maradjunk az angolnál… A konkrét fordítást apám végezte, én az ő szövegén dolgoztam.

- Magyarként, gondolom, nem volt nehéz kapcsolatokat szereznie a médiában és a filmiparban.

- A híres rendező, King Vidor asztalára volt felírva a nevezetes mondat, „Nem elég magyarnak lenni…”, tényleg nagyon sok magyar monogram van az amerikai filmtörténetben. Nekem speciel nem könnyítette meg a dolgom, hogy az vagyok, 15 éven keresztül színházzal foglalkoztam, mielőtt beálltam volna tévés forgatókönyvírónak. Muszáj volt váltani, ma Amerikában színpadi szerzőként képtelenség megélni. Hogy fönn tudjam magam tartani, váltanom kellett olyan írásfajtára, amiért konkrétan pénzt is adnak.

- Ha egy olyan szérián dolgozik, mint a Mentalista, szóba jön az írói szabadság?

- Minden egyes író felel a cselekményért és a történetért. Kicsit olyan, mint az újságírás. A szabályok és a forma adott, nem tudsz változtatni a karaktereken sem, mégis sok mindent el tudsz mesélni egy-egy konkrét epizódban. Vagy vegyük a  teniszt: pályán belül csodát is lehet csinálni. Az évadok elején az összes író összeül agyalni, és együtt határozzuk meg, hogyan alakuljon a globális cselekmény. Mindenki előadja az ötleteit, átbeszéljük őket, majd némi önálló fejlesztés után konzultálsz a show-runnerrel, Bruno Hellerrel arról, belefér-e az egész az ő Mentalista-képébe. Ha zöld lámpát ad, már csak rajtad múlnak a dolgok. Ráadásul coexecutive producerként az írócsapat koordinálása is a feladatom.

- Akkor eléggé benne van. Meg tudja mondani, mitől sikeres annyira a Mentalista?

- Két fő oka van a sikernek. Egyrészt Patrick Jane, a mentalista karaktere: rendőr, mégsem az. Másrészt Simon Baker elképesztő színészi munkával tényleg életre keltette a figurát.

- Az első epizód, amit ön jegyez, a Skarlát betű.

- Amikor beszállsz egy futó show-ba, mindent meg kell tanulnod. Hogyan készül, hogy áll össze a recept, mik a titkai. Arra törekedtem, hogy a lehető legklasszikusabb módon írjam meg. Vigyázni kell, kísérletezni ráérsz, amikor már befogadtak.