Mindenekelőtt azt kell kérdeznünk, mi számít tévéfilmnek? Ezzel – tesztnek szánva – Babiczky László rendezőhöz, a műfaji zsűri egyik tagjához fordultunk. Örömmel válaszolt, mert ez őt is foglalkoztatja. Hiszen szerepel a mezőnyben nagyjátékfilm-hosszúságú és mindössze 26 perces alkotás is. Márpedig kétórás produkció legfeljebb délután vagy késő este fér bele a tévés műsorrendbe, tehát eleve az „elfekvőbe” kerül. Ráadásul a kilenc mű nem is kötődik feltétlenül valamely csatornához. Ugyanakkor néhány „igazi” tévés fikció, például az MTV-együttműködéssel készült és már sugárzott Hajónapló-sorozat több darabja a kisjátékfilmes versenybe került.

Mi hát akkor a tévéfilm? Babiczky széttárja a karját: amit ide neveztek. Pedig elsősorban dramaturgiai kategória lenne. Vagyis olyan, a műsorfolyamba jól beilleszthető, félórás vagy egyórás (mínusz reklám) alkotás, amely folyamatosan képes fönntartani a figyelmet azzal, hogy a cselekmény dramaturgiai ívet ír le, és nem készteti a nézőt, hogy kimenjen kávét inni, vagy szörfölgessen közben. Tegyük hozzá, a tévéfilm (vagy ahogy külföldön nevezik: tévédráma) képi megfogalmazása is sajátos, amenynyiben nem nagyvászonra, hanem kisebb képmezőre készül – magyar körülmények között legalábbis. Ezt valamikor a Magyar Televízióban tudták. Élünk a gyanúperrel, hogy a magyar játékfilm és a közönség viszonya mára azért (is) romlott meg, mert az alkotók jelentős számban nagyfilm méretűre fölpuffasztott, valójában tévéfilmnek való sztorikat forgatnak, amelyek azonban sem mozivásznon, sem tévéképernyőn nem élnek meg. Talán jobb lenne, ha több igazi tévédráma készülne és kevesebb nagyjátékfi lm. Mint ahogy most azt a kérdést is feltehetnénk, hogy nagyjátékfilmjeink közül mennyi érett mozivászonra. De hát most főzzünk abból, amink van.

És mutassuk be, ami beérkezett: a tévéfilmes kategória előzsűri-mentes volt, tehát a tíz versenyprodukció szemlés bemutatóját nem előzte meg semmiféle minőségi kontroll. Ha lett volna, minden bizonnyal fennakad rajta Vasvári Emese Alíz és a hét farkas című rendezése. Már csak azon egyszerű oknál fogva, hogy a világon nincs olyan tévécsatorna, amelyik főműsoridőben lead egy olyan 70 perc hosszú filmet, amelyben botrányos dialógusok, lila ködös monológok, nem létező dramaturgia, vergődő színészek, abszurd képi világ forr össze olyan modoros művészkedéssé, hogy azt legfeljebb egy hardcore esztétafilmklub fogadná be, de az is nehezen. De például az is igencsak kérdéses, hogy Szabó Csilla vizsgafilm szagú, közhelygyűjteményként ugyan működő paneldrámája, a Komoly dolgok túljutna a programszerkesztők rostáján. Vagy ha mégis, hány percig bírná a nézők szimpátiáját.

A kategória legtermékenyebb alkotója Pajer Róbert, aki két művel is versenyez, viszont hozta a magyar tévéfilmes műfaj klasszikus, poros mivoltát. Az Állomás – kutyából nem lesz szalonna egymás mellett elbeszélő karakterek szatírája (értjük, így ápolja a magyar kabaréhagyományokat), az És a nyolcadik napon Szalay Kriszta színművének mozgóképes verziója is korrekt darab, de semmivel sem több ennél. A kispolgári giccs és maníros szájbarágás ugyanis legalább harminc éve kiment a világ filmművészetének divatjából. Kár, mert Szalay Kriszta könyve a Downszindrómás gyerek neveléséről és elfogadásáról erős alapanyag érthető és értékes mondanivalóval, de olyan keserű és fantáziátlan az alkalmazott mozgóképes formula, mint a kanalas orvosság, amelynek a lenyelése után a hátunkon futkos a hideg.

Szabó Csilla Komoly dolgok című drámája legfeljebb közhelygyűjteményként működik