Nagybányai béke
Ami a legújabb szentendreit illeti, hiánytalanul idézi meg Ilosvai Varga István életművét, s ezzel, jelképszerűen a szentendrei festészet egyik ágát. Ha tetszik, a két háború közötti magyar piktúrát is. Azt a meghatározó generációtmindenképpen, amely életkora miatt már nem lehetett részese a forradalmi avantgárdnak, s amelynek példátlan körülmények között kellett kialakítania szellemi és társadalmi létfeltételeit a provinciává lett országban. És amelynek így vagy úgy, de mindenképpen Nagybánya volt a biztató és megőrző hátországa.
Ilosvai Varga nem volt nagybányai növendék, de éveken át úgy járt vissza az akkor már határon túli városba festeni, mint sok más későbbi szentendrei festőtársa, akiknek mind Nagybánya-pótlék lett aztán Szentendre. Másként, színesen és sokféleképpen kezdte. A Birsalmák, ez a súlyos, tömör tanulóévekbeli csendélet azt mutatja, hogy kilencszáztizenhatban még utolérte a közvetlen elődök Cézanne-igazodása, s hogy értő követőre hatott a francia mester. Kilenc év múlva –nagyobbat lép a kronológia –egészen különleges módon tüzesíti az alföldi, foszlós tájfestészetet egy Falusi utca titkos aktivizmusa, s ugyanebben az 1925. esztendőben még Máttis Teutsch-hoz mérhető szeszélyt, szenvedélyt és színes elvágyódást hajlítgat a Kunhegyesi táj. Úgy tetszik, 1933 az akkor harmincnyolc éves Ilosvai Varga nagy esztendeje. Ezt a dátumot festette a minden koraszentendrei festészet kiemelkedő darabjaként ismert Viharos szentendrei utca sarkába, ekkor keletkezett a két címen is számon tartott Szentendrei Dunapart avagy Lelátás a Dunára, valamint a kompozícióhoz méltó tömör névvel ellátott Csendélet. Csupa aktivista bátorsággal, kihívó szabadságvággyal megfestett kompozíció. A viharos képen ugyan a középső, furcsán lebegő felhő szervetlen és a kerekeskút-jelenet anekdotikus, de ezt már csak az veszi észre, aki kiélvezte az egymással feleselő zöld lombok és rőt utak feszültségét, a kék egek és a sárga falak ellentétét, s mindazt a kompozicionális erőt, amely e komplementereket fölényesen öszszefogja. Időszerűtlenül nagy mű, akárcsak a kitárulkozó dunai panoráma és a vas-súlyos korsós csendélet, emléke egy olyan aktivizmusnak, amelynek a harmincas évek Magyarországán már megrendelője nincsen.
Azt a szükségszerű oldódást, békülékenyebb szép festőiséget, amely a pályán bekövetkezik, nagyon sok szentendrei emlékkiállításon láthattuk az utóbbi időben. És többnyire azt a megőrzött szerkezetességet is. Mert ha a további Ilosvai Varga-képeken a napsütötte sárgák már inkább másféle, mézsárgákkal barátkoznak, ha a kihívóan egyszínű vörös tetők puha, süppedős rózsaszínfehér foltokban oldódnak fel, a szerkezet, a tapintattal előadott konstrukció ott él, lüktet a folthangulatok mélyén. Egyebek között ez különbözteti meg a Nagybánya-utód Ilosvai Vargát (meg még jó néhány szentendrei Nagybánya-utódot) a Nagybánya egyenes örököseinek ismert Gresham mestereitől. A házsarok és a tetőcsatorna kék lesz és elmosódott, de keretet, halk karaktert ad így is a vibráló falaknak, a bolyhos tetőknek, a kontúrok lomhán vastagon szétterülnek, de így is szervezik a városképeket.
Örömteli, dús, tartalmas piktúra születik. A festő a háború közeledtével keserűbb valóságokra figyel, Koldusokat, Szegényembert, sötétlő napszámosokat is fest, de együttérzése szinte sosem társul azzal a festői érettséggel, amely Szentendre-képeit hitelesíti. Elégedetlenségét, vádjait és drámáit gazdag, legendás önarckép-sorozatába sűríti mesterien, s ott lapul mindez legalábbis a szép nyugtalanság formájában a vedutáiban. Lényegét, mélyét tekintve nagybányai humanizmus és nagybányai harmónia ez még mindig, amely nem tudja, nem is akarja elkendőzni a körülmények megváltozottságát.
