Kellemes az első benyomás. Technikailag sokat fejlődött a magyar dokufilm. Jó minőségű videókamerát használnak, több állásból rögzítik a képet. Kitűnő vizuális megoldásokat is látni. A technikai fejlődés, és alkalmanként a jó operatőri munka azonban nem pótolja a határozott rendezői elképzelést. Nem csupán arról, hogy miről szóljon a film, hanem arról is, kinek. Például, ha nem műhelytanulmánynak szánta Németh Gábor Péter a nemzetközi hírű Krétakör Színházról és Schilling Árpádról készített ígéretes munkáját (Szabadulóművészek Budapesten), határozottabb irányt kellett volna szabnia az amúgy csaknem egyórás műnek. Mivel nem tette, legfeljebb annyit hámozhattam ki belőle, hogy totális színházról van szó, amely maga az élet. És az élet minden mozzanata színházzá tehető, bárki játszhat benne – s ez mindenkinek jó. Elég lapos tézis.

Az összesen 37 beválogatott filmből képtelenség volt mindent megnézni, valószínűleg a legjobbat hagytam ki, noha nem a legrosszabbakat láttam (illetve nem tudom, vannak-e rosszabbak). Bőven pereg a vásznon a huszadik századi kortörténet. Tanulságos volt például az izraeli kommunista kibuc létrejöttéről és elsorvadásáról szóló Yad Hanna – A kollektív ember című film, Somogyvári Gergő és László Gergely rendezése. Ezúttal nem sok újat mondott Papp Gábor Zsigmond Kelet–nyugati átjáró című művében, amely az NDK-ból érkezett menekültek előtti 1989-es ausztriai határnyitást dolgozza föl. Jellemző viszont a film egyik poénja. Az egyik német „határsértő” meséli: a senki földjén haladva föltűnt egy nagyon szabályosan gondozott szőlőültetvény. „Ez már nem lehet Magyarország, csak Ausztria!” –ujjongott föl. Vajon azóta mi változott?

Furcsa ellentmondást éreztem az 1989-es romániai forradalom előzményeit tárgyaló Drakula árnyéka című, Szőczi Árpád által jegyzett filmben. A rendező úgy véli, a rendszerváltó fölkelést Tőkés László robbantotta ki, az lényegében neki köszönhető.Miközben bemutatja azt is, hogy már két hónappal a véres események előtt a szovjet diplomácia (és talán a Nyugat is) tudott arról, a hadsereg megdönteni készül a diktátor Ceausescut. Mindazonáltal Tőkés helytállását izgalmasan és méltón láttatja a mű.

Igen jó érzés volt végignézni a tengerentúlról hazatelepült Pigniczky Réka munkáját az 1956 után az Egyesült Államokba emigrált magyarokról (Inkubátor). Nemcsak azért, mert elfogultságtól mentes, mégis szeretetteljes képet ad a magyar emigráció egyik csoportjáról, hanem mert igazi mozi – személyiségeket hoz közel elérzékenyülő pillanatokban, komikus helyzetekben egyaránt. Érdekes és megrázó személyiségnek tűnt Bogdán Árpád is, aki állami gondozottként felnőve vált mára tehetséges filmrendezővé. Mészáros Antónia filmjében (Megtagadva) szülei nyomába ered, akik évtizedek óta feléje sem néztek. S ami szinte törvényszerű: maga sem tudja, mit kezdjen nagy nehezen magtalált apjával.

Meglepő lenne, ha a mai mélyszegénység nem foglalkoztatná a dokumentumfilmeseket. E témában SósMária Jajgatán és Székely Róbert Misike című, egymásra rímelő alkotását láttam. Az elsőben egy alföldi falu peremén, a civilizációtól mégis távol élő család küzd a megélhetésért, a másodikban egy Marosvásárhely szélén pásztorkodó fiú az apjával. A végén bizony, az utóbbi gyerek sorsa válik reményteljesebbé.

Úton a magyar emigráció: részlet Pigniczky Réka Inkubátor című alkotásából