Az utolsó nemzeti költő
A lelkesült, de sokféle csalódással, megrendültséggel teli ötvenes évekről most ne essék szó. A tevékenységét vitatók állításai nehezen volnának igazolhatók, és nehezen volnának cáfolhatók. Többen kísérleteztek azzal is, ezzel is, hiába. Aztán persze a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején Illyés Gyula és Németh László nyomában ő lett a hatalom olykor tárgyalópartnerként is elfogadott ellenlábasainak egyik meghatározó személyisége. A magyarság – akkoriban sorskérdéseknek nevezett – dilemmáit a nyilvánosság előtt megvitató, a szellemi-politikai helyzeteket, fejleményeket, folyamatokat elemző népi értelmiségiek legnagyobb hatású képviselője. A legjobbja.
Lehetetlen felsorolni is, mi mindenben vett részt, mi mindenről beszélt, mint „elhivatott, utolsó nemzeti költő”. De vitathatatlanul mindig arról, ami valóban elemi érdeke volt vagy lehetett volna az ő végkövetkeztetése szerint lelkületében szétesett, önbecsülésében megroppantott, múlttudatában, helyzetismeretében és jövőképében elbizonytalanított nemzetnek. Óhatatlan túlzásaival, elfogultságaival együtt. Cenzúrázták, több alkalommal sújtották publikálási tilalommal, ügynöki jelentések ezer oldalait írták róla. Miközben egyre nagyobb népszerűség, szeretet, bizalom vette körül, olyan nagy, hogy erre még emlékezni is jó a mai viszonyok között.
1985-ben természetesen ott volt az ellenzéki csoportok monori találkozóján, 1987-ben a Lakiteleki Találkozón. És természetesen egyike az MDF alapítóinak, vezetőinek. 1988-tól a Hitel című folyóirat szerkesztőbizottsági elnöke, 1992-től főszerkesztője, 1991-től közfelkiáltással a Magyarok Világszövetségének elnöke. Ebben a funkciójában kezdeményezte, ösztönözte és kényszerítette ki 1992 nyarán a Duna Televízió létrehozását. Lám: a költő, mint egyszemélyes politikai nagyhatalom.
Addigra már úgy feszült rajta a vátesz szerepe, mintha ráöntötték volna, s működését (egyébként máig) magas állami kitüntetések, egyebek közt Kossuth-díj, s különféle szervezetek elismerései kísérték. Miközben épp ez a szerep vált érvényesíthetetlenné. Nemcsak a radikális, szamizdatos ellenzékiek tették kérdésessé, vagy utasították is el, nemcsak a liberális értelmiségiek, de mások is, sokan. Egyre többen. Az az igény bizonyult tarthatatlannak, hogy valaki, nem is tudni: íróként, pártpolitikusként, vagy felkent orákulumként, de a nemzeti közösség, egyszersmind az igazság és az erkölcs nevében beszéljen, méghozzá a mindentudás feltétlen tekintélyével. Nyoma is alig volt már a szellemi közeg korábbi megértő türelmének, az együttérzés, az együtt gondolkodás készségének. Annál inkább az ingerlékenységnek, keserűségnek, haragnak, törleszteni akarásnak, a vallomást és a tűnődést is azonnal véd- és vádbeszédként felfogó hevületnek. És akkor megírta a Nappali hold zsidózásnak érthető és annak is minősített bekezdéseit. Azt hitte, ő megteheti. A nekizúduló indulatokra, sérelmeire, mély megbántottságára, rosszul reagált.
Esszéi és versei elbizonytalanodnak. Sok volt ez így együtt: ebben az állapotban szembesülni azzal, hogy művészetének megszólító és felszólító ereje romlik, hogy az a szeretet, amely korábban oly könnyen és természetesen különböztette meg és emelte őt túl jón és rosszon, most nem tud vele mit kezdeni, hogy azok az eszmék, elvek, értékek és normák, amelyek egész életében vezették, amelyek életművét megteremtették, ebben az új világban majdhogynem tehetetlenek. De hát ez az ötvenkötetnyi életmű a maga egészében mégis azok közé a nagyok közé emeli őt, akikhez újra és újra visszafordulunk. Ha nem ma, akkor holnap. Vagy ötven év múlva.
