Megtanítanak a kort tisztelni az Opera (vagy többek között az Opera) nyolcvanévesei. Egy estén, jelen esetben egy délelőttön játsszák a két mester művét, az egyik, szokása szerint most is itt van, mert Seregi László, amennyire megfigyeltem, mindig ott van, ahol a balettjei mennek. A nézőtérre már csak a szünet végén érkezik, még odaköszön a zenekari tagoknak, és együtt nézzük a táncot. Petrovics Emil február 4-én lesz biztosan az Operaházban, ekkor fogják színpadon köszönteni.

Mindenesetre a boldogsághoz nem kell emelkedett állapotba ringatni önlelkünket, nem kell emlékezni a régi időkre, bár mostmegteszem. Amikor felújították a C’est la guerre-t, interjút kellett készítenem Petrovics Emillel, és azt a nagyon eredeti kérdést eszeltem ki, hogy ugye, örül a felújításnak, hiszen ezzel az operája már a második kört futja, jelzik, hogy több van benne, mint pillanatnyi szenzáció, érdemes egy új generációnak is megismerkedni vele, és még magyaráztam volna, hogy mire gondolok. Petrovics Emil keze a mondat közepén legyintésre emelkedett: már rég műsorra kellett volna tűzni.

Az a vicc, hogy igaza van. Mert a C’est la guerre egy kissé megmagyarázza a másik sikeres kortárs operát, Vajda János művét, a Mario és a varázslót, és főleg azért, mert épkézláb, élvezetes színpadi mű. Jó a történet, még ha egy kissé meg is billen azon a ponton, amikor a katonatiszt meg szeretné erőszakolni a tiszttársa feleségét, de operaként több mint történet, veszettebb valóság, nem bírná el prózai színpad a házmesterné eszelős jajongását, zenével meg azt mondja az ember: milyen jó ez a Wiedemann Bernadett.

A többiek is jók. Vajda Gergely vezényel, és nem érzem, hogy Isten kezében vagyunk, csak amikor Fekete Attila, talán a korai idő miatt már másodszor gikszerezik. Sárkány Kázmérral már kissé a pokol felé közelítünk, nincs hangjánál a derék bariton, nem is áll neki jól a gonosz őrnagy szerepe, de nem mondhatnám, hogy nagyon kilendíti a nézőt mindez a jó érzéséből. És azt se mondom, hogy nem kellene a C’est la guerre-be valami igazi, nagy, fogható dallam még. Mindig ott vagyunk a közelében, talán most jön, ez a kettős lesz az, vagy jön még egy ária, ami aztán nem jön, így csak a minőségi munkát hallani, Puccini közelségét, de hogy ő folyton eszébe jut az embernek, A köpeny vagy a Turandot, az is valami.

Seregi László balettje, a Változatok egy gyermekdalra színpadra vitt zongoraverseny. A zene az árokban hangzik el, Réti Balázs szólójával –ne feszegessük. Arra mindenesetre elegendő, hogy ne terelje el a figyelmet a színpadi eseményekről: öt szék, öt pár, szálldogáló emberi testrészek a hozzájuk tartozó emberekkel együtt. Popova Aleszja még mindig olyan varázslatos könynyedséggel emeli 180 foknál nagyobb szögbe a lábát, és az arca kifejezőbb, mint valaha, Cserta József véznaságból férfivá lett, de nem ez a legszebb az egészben, hanem a tánc, a történet, a gyermekdal, amire ugrókötelezve áthalad a színen egy kislány, és aztán megkezdődnek a variációk. A koreográfia követi a zenét, nem csak abban, hogy az induló indul, a visszatérés visszatér, de folyton érezni az alapmozdulatot is, az ugrókötelet lendítő kart. Hiába esik a figyelem nagyobb hányada a mozgásra és nem a zenére, a végén a zenét érti és szereti meg vele az ember, ahogyan a Makrancos Kata megszerettette velem Goldmarkot. Arra gondolok, menynyire meg tudtam volna szeretni Seregi László segítségével, mondjuk Richard Strauss szimfonikus költeményeit, a Symphonia domesticát vagy A hősi életet, de erre már aligha lesz időnk. Nem panasz, nem hálátlanság. Épp ellenkezőleg.