Arcukon a hiteles dráma
Egy nappal kurtább lett az eredetileg hatnaposra tervezett rendezvény. A kevés számú előzetes jelentkező miatt elmaradt a tervezett konferencia a holokauszt filmes ábrázolásáról. A filmeket viszont sokan nézték a Páva utcai intézmény szép templomterében, csak középiskolás volt feltűnően kevés a közönség soraiban.
A tizenöt alkotás közül néhányat még nem láthatott a hazai közönség. Például Tim Blake Nelson A szürke zóna című, 2002-ben bemutatott amerikai játékfilmjét, amelyet „brutálisan realistának”, ugyanakkor „erősen teátrálisnak” minősített korábban a tekintélyes Variety magazin kritikusa. Joggal. Működés közben láttatja az auschwitzi haláltábor emberirtó gépezetét. Jóllehet nem sérti azt a filmes tabut, hogy a gázkamrában történtek statisztákkal nem játszhatók el (dokumentumképek erről nem maradtak fenn ugyanis). De a kemencék mellett már áll a kamera, látjuk, ahogy a Sonderkommando (a deportáltak különleges egysége) tagjai belökik a tetemeket. A film az Auschwitzot túlélt magyar orvos, Nyiszli Miklós memoárkönyve (Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban) két drámai epizódjára épül. Az egyik a négyhavonta ugyancsak halálba küldött Sonderkommando tragikus kitörési kísérlete, a másik egy kislány csodával határos túlélése a gázkamrában. Ám ő sem marad életben, a film így szakít a hamis hollywoodi dramaturgiával.
A groteszk, már-már humoros ábrázolásra lenne példa a cseh Jan Hrebejk Élet mindenáron című, 2000-ben készült munkája. Ez viszont hepienddel menti föl a családot rettegésben tartó kollaboránst. Ez a filmes gesztus, úgy látszik, virulens, jóval korábban született művekből köszön vissza, nálunk például Fábri Zoltán Utószezon (1966) című munkájából. A későbbi hazai alkotások között láthattunk avantgárd kisfilmes földolgozásokat (Szirtes András: Gravitáció, Memory of K. Z.) és lírai megközelítéseket (SchuszterRichárd: Három hiányzó oldal, Szekeres Csaba: Agapé) egyaránt. Az iparszerű emberirtás iránti közönyt döbbenetes erővel – mindenfajta sokkoló külsőség nélkül – mutatja be Nemes Jeles László Türelem című filmje. B. Révész László pedig egy deportált falusi család szomszédainak önfelmentő próbálkozását leplezi le igen jó dokumentumfilmjében (A látogató).
B. Révész filmjét játszották hazai tévében. Nem úgy, mint a cseh Lucas Prybill máshol nem használt dokumentumképeket tartalmazó Elfelejtett szállítmányok című munkáját. Néhány túlélőt szólaltat meg azon fiatal cseh nők közül, akiket Terezinbe, onnan észtországi munkatáborokba hurcoltak, majd a front elől németországi lágerekbe vittek. Hasonló dramaturgiára épül a híres lengyel dokumentumfilmes, Jolanta Dylewska krónikája a varsói gettólázadásról, amelyben a németek által készített filmrészletek tagolják a felkelést vezető legendás Marek Edelman szikár mondatait. Ez utóbbi két mű megközelítése, szerkezete tűnik a legeredményesebbnek a holokausztot bemutató munkák között, hiszen a visszaemlékezők ismét átélik a velük történteket, arcukon tükröződik a hiteles dráma. Az egyébként fölfoghatatlan, megérthetetlen iszonyat. Vagy a lágerélet hétköznapjaiban fölvillanó kevéske remény. Ahogy Kertész Imre Sorstalanságából is tudhatjuk.
