Balla Zsófia költészete folyamatosan határhelyzetben szólal meg. Ez nem csak azt jelenti, hogy személyes sorsának egyik nagy eseménye valóságos határátlépése Kolozsvárról Budapestre, és nem csak azt, hogy köteteit vaskos szünetek választják el egymástól. Hanem elsősorban azt, hogy versei kezdettől fogva a szó és a csend drámai kettősségének poétikájára épülnek, és ezt időről időre ki is mondja. Új kötetének A próféciák című versében például ezt írja: „A költők előreszaladnak. / Csukott szájjal beszélnek. / Nehezen cseppentik a lényeget, / akár a meghasított nyárfa.”

Ha ez önjellemzés is, igen pontos. Balla Zsófia versei gyantasűrűségűek, és ellenállnak a hígításnak. Képzelete váratlan irányváltásokkal szalad előre, és a könnyű jelentéstulajdonítás szinte biztosan félreviszi az olvasást. A csukott szájnak pedig nála mindig van közvetlen politikai jelentése is. De ebből, csakúgy mint a szavakon átütő személyes történésekből épp csak annyit enged felszínre, amennyi az esetlegességektől megfosztott vers kohéziójához feltétlenül szükséges. Ebből pedig az következik, hogy mivel szó és csend kettőssége Balla Zsófiánál sohasem elvont probléma, konokul bízik a hallgatás ellenében kiküzdött megszólalás erejében. A szó és a csend közötti szakadék történelmi mélységét pedig a füst és a hamu visszatérő holokausztmetaforája tölti ki. Nem meglepő hát, hogy ezekben a versekben olyan elvont fogalmak, mint az idő, a magány, a múlt, a teljesség, az igazság, a szabadság vagy a megbocsátás az ironikus önreflexivitás nyelvjátékainak védelme nélkül fordulnak elő.

Balla Zsófia hangjának megemeltségét azonban sem a személyes hitelesség, sem a lírai hagyománykövetés, sem a nyelvi kételyek megfontolt felfüggesztése nem tenné ilyen izgalmassá, ha nem élne egy olyan poétikai eszközzel, amely látszólag még megközelíthetetlenebbé, de valójában végtelenül nyitottá teszi verseit. Kompozíciói ugyanis sokszor nem lineárisan haladnak előre, nem egyetlen mag köré szerveződnek, hanem több központúak, a szöveg kanyarulatai új és új centrumokat nyitnak ki. Vagy esetleg központ nélküliek, azaz a hiányt teszik központjukká. Különösen szembeötlő ez a Balassa Péter emlékének ajánlott Barát beszédben, amely nemcsak a hiányt fogalmazza meg, hanem azt a tapasztalatot is, hogy a kölcsönös vonzalom is csak összeegyeztethetetlen különbségek halmaza: „Tudom, más voltál, mint akit szerettünk”, illetve „Eltartottál magadtól, / akár a fellobbant gyufát”.

A címadó A nyár barlangjának kulcsszava is mintha a barátság lenne, de itt már egy barátság végéről, sőt talán árulásról van szó. Csakhogy ezúttal a vers, amelyben „egy arc bezárul”, semmiféle eseményt nem kínál kapaszkodóul: „Annyi beszéd alatt / a sorvadó napokban nem akadt / számomra semmi mondat itt”. Az egymásra csúsztatott képek folytonos dimenzióváltása azonban végül nemcsak a fájdalmat fogalmazza meg, hanem azt is, hogy minden veszteség önmagától távolítja el az embert. A soha meg nem talált én paradox önvesztése önmagában és a másikban: ez Balla Zsófia költészetének legsúlyosabb témája. „Kihátrálok magamból”, mondja Az eszemvesztés balladája refrénjében, de még ezt is tovább fokozza: „Kihez szökjek magamból?”, kérdezi, ha a sorozatos veszteség hatására kétségessé vált az én eleve illuzórikus integritása.

A problémát oldottabban, sok személyes emlékkel megtűzdelve, de nem kevésbé tragikusan dolgozza fel a Tamás Gáspár Miklósnak ajánlott Az élet két fele című töredékversben. A vers a határhelyzet rapszódiája, a valóságos határátlépés, az áttelepülés során kettészakadt élet két felének szembesítése. Bár a kérdés, hogy „Lehet-e két irányból fúrni sorsunk alagútját?” a folyamatos önfelszámolás végzetét vetíti előre, mégis hagy némi esélyt: „Amit írok, az is valaki”. Mert az elvesztett személy hiányt üt, de „amit mond, az testet ölt / s elárad mindenütt”, tehát az én megalkotása és a másik megőrzése a műben mégiscsak lehetségesnek tűnik. Ezért kell Balla Zsófiának bíznia a szavakban, és ez ad súlyt nekik.