Végre valaki, aki nem arra vár, hogy a vers majd megírja magát. Az egymástól megkülönböztethetetlen szövegek tengerében valaki, akinek joggal van ott a műve fölött a neve: Sopotnik Zoltán.

A cím kissé esetlen szójáték ugyan, Futóalbum, de azt emeli ki, ami valóban versfejlesztő, kötetszervező tényező. A napi futást, a futás eseményeivel feltöltött állapotot. Futni egy lakótelepen, a lakótelepi tó környékén vagy a tó körül (ha van ilyen lakótelep, s nem a valóság és nemvalóság, a mi micsoda játéka már ez is), futni, közben látni, hallani, gondolni, képzelni mindenfélét. Találkozni angyalokkal, emberekkel, kérdésekkel, mintha álomban. Futni valami elől, valami után, valamiért, kétségek és félelmek közt, minduntalan átértelmezve mindent, amit látott, hallott, gondolt, képzelt. Töprengni kérdéseken. A töredékes, gyakran egyszavas mondatokon, az aritmiás beszéden, a zaklatott tagoláson, sorhajlításokon át hallani a meg-megiramodó, mármár űzötté váló futó lihegését, érzékelni a külső és belső, leginkább mégis lelki-szellemi eseményekből előrémlő tehetetlenséget, magányt. Ez a futás menekülés. És paradox módon közelítés. Ahhoz, ami elől a futó menekül.

Nem a futó beszél. Valaki más. Aki mindent tud, de nem résztvevője az eseményeknek. Vagyis nem világosít fel semmiről, nem segít megérteni semmit. Mintha ő sem tudna többet a futónál. Együtt érző, és ugyanakkor távolságtartó. Elfogulatlan, már-már szenvtelen, de a moccanásnyi részletekig lehatóan pontos közvetítő két világ: a futóé és a miénk között. Nem is közvetítő, inkább tükröző. Ahogy a tó a környezetet, s a környezet a tavat, ahogy a tó angyala a múltat, az emlékeket a jelenbe, s a jelent a múltba, az emlékekbe, úgy tükrözi a beszélő a hiányt, a fájdalmat, a gyűlöletet, a szeretet nélkül való életet a hűség, az igazságosság, a nagylelkűség, az irgalmasság, a hála, az alázat, és igen, a szeretet fénykörébe és vissza: e fénykört az emlékek sötétjébe „szív- és eszméletszakadásig”. A lakótelep, a szülők, a halott ikertestvér lidérces világába.

Album? A versek a futás pillanatképei. Mintha minden csak kép volna. Tükröződés. Hogy ezek szerint van valahol, vagy itt, vagy ott, egy igazi valóság, s a látszóból, az újra és újra exponált részletekből – ha állhatatosak vagyunk, s rendezni tudjuk, amit megélünk, összeállhat, megismerhetővé, érthetővé válik az egész. Maga a valóság. Ahol minden megvan. Vagy mégse? Nincs megoldás? „Nem javul meg semmi. / Hiába üvöltés. Vagy lágy / fohász”. Lapozgathat az albumban. Láthat előre és hátra. Keresheti visszafelé az összefüggéseket. Reménykedhet és emlékezhet. Találgathatja, mit kezdjen az életével. De merre tovább? És ugyan hová?

Csordulásig telt, erős, kiegyensúlyozott kötet. Nem csak anyagában megragadó. Formaadó hatalma se akármilyen. Azaz: költő jelent meg az irodalomban.