Két szép valcer
Ha kíváncsiak rá, hogy tépett be először Hieronymus Bosch, mit csinált id. Pieter Bruegel, miközben egy komplett szakasz megygyalázta majdnem-szeretőjét, Gretát, ha könyvben nem vetik meg a testvérszerelmet sem, ha imádják a jó kis inkvizíciós történeteket, na pláne a plasztikus, majdnem szagló borzalomfestést, akkor egy közepes kedd estére mindenképp John Vermeulen valamelyik művészéletrajzát javaslom. Amúgy is olcsóbb lett a távfűtés, megéri otthon maradni tehát a ropogó radiátor előtt a fotelben, pikkpakk megvan az a darabonként 4-500 oldal.
Persze nem csak ezért érdemes kézbe venni a derék flamand szerző most már magyarul is hozzáférhető, a Geopen kiadó gondozásában tavaly év végén megjelent Bosch, illetve id. Pieter Bruegel biográfiáját. Hanem mert festő-, vagyis művészbiográfiákat olvasni általában: jó. Perruchot műveit ma is kedvelik az antikváriumba járók, Dallos Sándor Munkácsy-életrajzának népszerűsége se nagyon kopik, hogy akkor a többi, szintén fényes karriert befutott életregényről most ne is beszéljünk. Mert bárhogy szemérmeskedünk, azért mégiscsak szeretünk belepillantani mások életébe, pláne, ha különösebb kockázat nélkül tehetjük. A kockázat pedig most két szempontból is el van vetve: mind Hieronymus Bosch, mind pedig id. Pieter Bruegel jó ideje nem tud már pert indítani, ha valaki kiteregeti a szennyest. Ez a jó a halott művészekben, például.
Másrészt pedig mert az olvasmányos, sőt, mondjuk ki bátran: a lektűr stílus sodrása nem nagyon engedi, hogy közben azon mélázzunk, egyik-másik szereplő kitalált vagy sem, s a sok száz oldalból mennyi alapszik dokumentumokon, esetleg más szerzők művein (Bruegel esetében mondjuk a nagyszerű Felix Timmermans magyarul 1978-ban a Corvinánál megjelent kötetén), s mennyi csupán a fantázia szüleménye. Mivel azonban nem tudományos igényű életrajz van ígérve, hanem regény, ez tulajdonképpen nem is fontos. Jó lektürista lévén Vermeulen szépen teregeti azt a bizonyos szennyest, a maga szintjén kiválóan fest jellemet, nem kevésbé korszakot, szépen ékeli a korabeli aktuális felforgató gondolatokat az egymás után sorakozó epizódok dialógjaiba.
És anélkül, hogy a szánkba rágná, rávilágít a megírt mesterek nagyon különböző, bizonyos szempontból mégis feletébb rokon formavilágának, motívumrendszerének eredőire, amelyek szintén a korszak, vagyis Boschnál a XV., Bruegel esetében a XVI. század hétköznapi borzalmaiban keresendők. Boszorkányüldözés, inkvizíció, korrupt klérus, közrettegés, kegyetlenség – és az igazi művész helye a világban. Társadalmi és magántabló.
Az 1941-ben született, s tavaly augusztusban elhunyt John Vermeulennek volt módja kikísérletezni a tökéletes bulvárregényt. Tizenöt évesen írta meg első sci-fijét, aztán pedig jó grafománként meg sem állt soha többé: utolsó műve a szintén az „élete és művészete”-széria utolsó részeként tavaly jelent meg, Leonardo da Vinci volt a célszemély. Közben számtalan novella, fantasztikus regény, egyéb életrajz, krimi és színdarab jött ki a keze alól. Lehet mondani: szerencséje volt, hogy kultúrkörében olyan bonyolult életű festősztárok akadtak, mint a Gyönyörök kertjében megénekelt Bosch vagy a Tánc az akasztófa alattban tárgyalt Bruegel, hiszen a nagy művészek rendszerint remekül alájátszanak a minden mocskos részletre éhes skriblereknek. Csakhogy a szerencse még kevés volna.
Jó hír, hogy a Geopen felfedezte Vermeulent. Jó hír továbbá, hogy a kiadó szakértő kezekre bízta a fordítást (a Bosch-regényt Almássy Ágnes, a Bruegelről szólót Fodor Enikő magyarította). És jó hír az is, hogy bár a fedél mindkét könyvnél puha, a borító olyan, amilyennek lennie kell (Váradi Gábor): szép.
Mint két lassú valcer az akasztófa alatt.
