Ingo Schulze német prózaíró, akinek eddig három könyve jelent meg magyar fordításban, pontos helyismeret birtokában igazodik el a mi kelet-közép-európai világunkban. 1962-ben Drezdában született, a Német Demokratikus Köztársaság polgáraként érett felnőtté, 1989–90-ig, a fal leomlása és az újraegyesítés előtt fizikai mozgástere sem terjedt túl a „keleti tömb” határain.

Helyismeretére 2008-as regénye, a most magyarul is megjelent Adam és Evelyn az újabb tanú. Első közelítésben rendszer- és rendszerváltás-regény, melynek történelmi keretét az 1989-es fordulat vagy változás, az NDK megszűntéhez és a német újraegyesítéshez vezető események adják. Köztük a magyarországi határnyitás és az NDK-s menekültek exodusa Nyugatra: a regény részben Magyarországon játszódik, Budapest és Badacsony fontos állomások a szereplők útján.

Hogy mármost ez a Keletről Nyugatra tartó út miként értelmezendő: a rabságból a szabadságba vezet-e, az államszocialista autokráciából a polgári demokráciába, netalán az egyén szigorúan korlátozott létéből a korlátlan önkiteljesítés birodalmába, vagy éppenséggel mindennek az ellentétébe, vagy ha oda sem, akkor hová – ezt a kérdést felveti a regény, de nagy-nagy esztétikai szerencséjére nem hajlandó megválaszolni, legalábbis a kézenfekvő és közhelyes aktuálpolitikai-zsurnalisztikai szinten nem. Helyette másféle magyarázattal szolgál, ha a „magyarázat” a jó szó erre: miközben egyáltalán nem bagatellizálja el a történet közvetlen aktualitását, az egyetemes példázat rangjára emeli, a maga játékosan ironikus eszközeivel a változás és változatlanság, az elmúlás és megmaradás filozofikus allegóriáját csiholja elő belőle.

Kétféleképpen is. Adam, Evelyn, Michael, Simone és Katja története egyrészt úgy tesz szert általános jelentőségre, hogy az elbeszélés szigorú önkorlátozással a szereplők magánszférájára, intim érzelmi és erotikus viszonyaikra összpontosít. A vájt fülű olvasó idővel észleli, hogy az NDK-ból Csehszlovákián keresztül Magyarországra tartó utazók, ahogy ismételten új párokba rendeződnek, majd végül visszatérnek eredeti párkapcsolati elrendeződésükhöz, voltaképpen megismétlik a Goethe-regény, a Vonzások és választások kapcsolatkémiáját, bonyolult cserebomlás-reakcióit.

A másik ilyen rájátszáselem viszont a privátnak és intimpszichológiainak a szöges ellentéte: ha a Goethe-utalás a politikán és a történelmen innen emelte általános érvényre a történetet, egy másik utalásrendszer a politikán és történelmen túl, bibliai-teológiai összefüggések mentén teszi meg ugyanezt. Adam és Evelyn története ugyanis Ádám és Éva történetét visszhangozza, s a többi név is bibliai utalásokat rejt, például Michael és Gabriela a két arkangyalét, Mihályét és Gábrielét, a regény szereplői Badacsonyban egy Angyal nevű családnál szállnak meg stb. A fejezetcímek is gyakran bibliai idézetek vagy teológiai fogalmak: „Jónak és rossznak tudása”, „Végső dolgok”.

Maga a történet így a Goethe-regény mellett a bibliai világtörténet mása is lesz, az (NDK-s) Édenből való kiűzetéstől (Genezis) jutunk el az (NSZK-s) Krisztus Királyságába való megérkezésig (Apokalipszis), azaz a paradicsomból a mennyek birodalmába. Ahol, gondolom, legalább anynyira ironikusan kell értenünk mindkét azonosítás-rendszert, mint amennyire komolyan szükséges vennünk őket – a regény komolyságának éppen ez a játékos kettősség adja meg könnyed ellensúlyát, s teszi a kortárs német regényírás figyelemre méltó alkotásává.