Azokban a kötetekben, amelyek a múltról beszélnek, a múltat mutatják meg, az a legérdekesebb, mennyire másképp s következésképpen mennyire más világot néznek azok az emberek, akik ötven vagy száz évvel korábban éltek. Az olvasónak hasonló élményben lesz része akkor is, ha a Balogh Gyöngyi és Zágoni Bálint szerkesztette A kolozsvári filmgyártás képes története 1913-tól 1920-ig című könyvet lapozgatja. Ha például a Sárga csikó felvételeiről készült fényképet nézzük (15.), nemcsak a helyszín és az öltözék árulkodik a korról, hanem a gesztusok is, a mozdulatok, sőt, a nevek: a rendezőt Félix Vanyllnak hívják. És hát a plakát sem „semmi”: megtudhatjuk, hogy megy még A jó árusnő és a Móricz nadrágja című kom(édia) és hogy „jegyek előre válthatók Révainál”.

És a viták! Amikor Jászai Mari megsérül A tolonc forgatásán, Kertész Mihály rendező megpróbálja bagatellizálni a dolgot, amit az ünnepelt színésznő természetesen nem tűrhet, ezért felháborodottan írja az Újság 1914. július 22-i számában: „A hangot, melyen ön betegségemről szól, a legerélyesebben visszautasítom, mert nem is engem sért vele, hanem a klinika nagyszerű orvosait.” (29.) Ki törődne ma már a klinika mégoly nagyszerű orvosaival?! És ki mondaná, hogy „legerélyesebben”, ahelyett, hogy „szemtelen köcsög”?!

Kertész Mihály pedig nem más, mint a később Michael Curtiz néven világhírűvé vált rendező, a Casablanca alkotója, aki a 30. oldalon Rudolph Valentino-s vagy Robert Taylor-os pózban pillant a könyvbe (jobbra néz ugyanis). Ebben a pózban már benne rejlik az, aki később Ingrid Bergmant és Humphrey Bogartot állítja be, a vitából viszont az látszik, hogy Jászai Mari számára nem bírt különleges tekintéllyel. Átjön tehát a hangulat, a filmgyártás hangulata Kolozsváron, ahol a kor nagy színészei és rendezői dolgoztak egy karizmatikus szervező zseninek, Janovics Jenőnek köszönhetően. Ugyanakkor a szöveg nem támogatja a pihegést, hangja nem rezeg: működtető elve nem a „ja-ha-hajj, milyen csodálatos is volt egykor!…” sóhajon alapul. Nem véletlen az Előszó tárgyszerűsége: „Kötetünk csak arra vállalkozik, hogy visszaemlékezések, anekdoták, korabeli újságcikkek (…) segítségével felvillantsa a magyar filmtörténet e termékeny időszakának legfontosabb mozzanatait…” (7.) Egy kort, egy atmoszférát lapozgatunk, amelyet két olyan ember tár fel, akiknek természetesen nagyon sok közük van hozzá, éppen ezért másképp nézik, mint a passzív vitrinek hivatásos megsiratói. Balogh és Zágoni egy választott hagyományt tár fel s ilyen értelemben újraalapítják. Nem azt érzékeltetik, hogy „ezek az emberek eltűntek”, inkább azt: „ezek az emberek itt vannak közöttünk, általuk is dolgozhatunk.” Szép kötet ez, két visszafogott rajongó munkája.