„Az agyammal fényképezek”
–Ha otthon vagyok, sokszor arra gondolok: bárcsak bent lennék. Ha a színházban vagyok reggeltől estig, akkor meg azon tanakodom, mi lehet az én kiskutyámmal, Zsigával. Billeg a mérleg, hogy melyik a fontosabb –mondja Csernus Mariann. – De már késő ezen gondolkodni, akkor kellett volna döntenem, amikor a lányom – aki már nem él – kicsi volt, és én jártam az országot az önálló estjeimmel. Akkor kellett volna kihagyni egy szériát, és megkérdezni: mi van veled, kislányom?
– Lelkiismeret-furdalása van?
– Ha reggeltől estig furdalna a lelkiismeret, nem tudnék élni. Néha persze borzalmas pillanataim vannak otthon. Ez azért nem egyszerű élet, de jól megy. A kiszolgáltatottságot nem nagyon viselném el. Most nézze, ömlik a könnyem, remélem, a színpadon azért abbamarad. Fél éve hályoggal műtötték az egyik szemem, a másikat is meg kellene. De itt az Arzén és levendula, ami jó nehéz, mert egy komédia, és elkezdtük próbálni a Lilio mot. Meg úszni is kellene, hetente kétszer járok a Városmajorba. Ha egy órát úszom, a Vizsolyi biblia-estem első részét mondom, ha negyvenöt percet, akkor a másodikat. Amúgy halálra unnám magam.
– És mit szólnak a többiek, mikor szaval a vízben?
– Természetesen magamban mondom. Sőt lefekvés előtt Az ajtó című darabból Emerenc szerepét ismétlem, aztán belealszom. Ha éjjel felébredek, azon töprengek, hol hagyhattam abba. Amúgy kutyasétáltatás közben lehet a legjobban memorizálni,meg a Combinón. Az a furcsa, hogy nyolcvanegy évesen is ugyanolyan könnyen megy a tanulás, mint korábban.
– Rengeteg estje volt. Hány vers van a fejében?
– Jó pár száz. Ha valaki felkérne, hogy három nap múlva lépjek fel huszonöt József Attila-verssel, igent mondanék. Átolvasnám, és ki mernék állni. Vizsolyi biblia-estemet kétszázötvenszer játszottam, a Psychét vagy ötszázszor. Egy ideig vezettem, aztán feladtam.
– Weöres Sándor a hetvenes évek elején odaadta önnek a Psychét. Ön kérte, vagy Weöres ajánlotta?
– Nagyon jó barátságban voltunk, akárcsak a feleségével, Károlyi Amyval. Volt egy estem az Irodalmi Színpadon, a mai Radnóti Színházban, a Psychéből mondtam egy-egy részt. Azokból válogattam, amelyeket Weöres odaadott az Élet és Irodalomnak. Aztán Sándor egyszer csak a kezembe nyomta az egészet: Mariann, csináljon vele, amit akar!
– Ha jól érzékelem, a versek fontosabbak voltak önnek, mint a szerepek.
– Amikor apám vitézi címe miatt 1962-ben megállt a színházi világ körülöttem, ezekbe kapaszkodtam, de korábban, a háború alatt is szavaltam. Unatkozni sosem szoktam, bár nincs se tévém, se CD-játszóm. A zongorát is eladtam, a hasadékkal a tetején. Mert mikor tizenhárom évesen bejelentettem apámnak, hogy színésznő leszek, repült a fejsze. Elvágódtam. No, a vitéz mit csinált, megölte a lányát! Egy idő után felkeltem, kutya bajom se volt, és közöltem, akkor is az leszek. Öt fotóalbumom van, de nem lapozgatom őket, minek? Ha utaztam, sosem vittem fényképezőgépet.Mindent lefényképeztem a szememmel, az agyammal. Ma is el tudom mondani, mi hol van – teszem azt – Barcelonában. Van bennem egy kis kétkedés a színházi fotókkal kapcsolatban. Nem fejezik ki, ami a szerepben van, csak egy másodpercet rögzítenek. Már gondolkodtam rajta, hogy ki kéne dobni a kukába az összeset.
– Ne tegye, nagyon megbánja!
– Lehet, hogy igaza van. De tudja mit, a film sem érdekelt, nem is vállaltam sosem. Felhívnak, hogy holnap a 63–70. oldalig forgatunk itt és itt. Másnap egy más helyszínen a 3–8. oldalig. Nem izgat. Inkább felmondom helyette az egész Csongor és Tündét CD-re. Nagyon foglalkoztat, Vörösmarty filozófiájának része, vívódásainak sűrítménye. Monodrámaként már megcsináltam: az összes szereplő én voltam.
