- Valami azt súgja, hogy nem karikázta be a naptárban a születésnapját.

„Ma már igyekszem úgy élni, ahogyan a decens írók szoktak”

- Igyekszem nem foglalkozni vele, hogy most töltöm a hatvanat, de rákényszerítenek. Általában ha elérkezem életem egy különleges pontjához, legyen az jó vagy rossz, akkor írok egy ötsoros verset. Limericket. Csak belső használatra. Zöld tintával, egy titkos füzetben. Nem teszem közzé. Egyszer majd... talán. Ez afféle önpszichologizálás, rímekkel. Néha kancsalokkal. Most hármat írtam

– Hol szeretne megállni?

–Azt tudom, hova nem szeretnék elérni. Láttam, tapasztaltam, hogy minden író életében elérkezik egy pont, amikor már nem merik megmondani neki, ha rosszat ír. Se a kiadó, se a kollégái. Vagy kegyeletből, vagy kényelemből. Üvegharang veszi körül, amiről visszapattan mindenféle figyelmeztetés. Jó lenne még ezelőtt a pont előtt visszavonulni. A kerek évszámok arra jók, hogy töprengésre késztetik az embert: hol tart az úton. Melyik állomásra érkezett. Úgy érzem, hogy még van tíz jó évem, ameddig írói terveket szövögethetek. Az Európa kiadóval ennyi időre kötöttünk szerződést, és illene ezen időszak végéig megmaradnom a józan eszemnél.

– Ennyire kínzó dolog lenne az írás?

– A mai szerzők többsége arról számol be, hogy az írás szenvedéssel teli, gyötrelmes munka. Értem, hogy mire céloznak, át is élem, nekem viszont mindig élvezeti forrás is volt az írás. Soha nem unatkoztam munka közben (ha ugyan ez munka). De olvasás közben sem. Engem más veszély fenyeget. Túl sok ötlet gomolyog a fejemben.

– Ez egyáltalán nem hangzik veszélyesnek...

– Csakhogy ezeknek elenyésző töredékét tudom megírni. Azokat, amelyekbe adott pillanatban képes vagyok beleszeretni. Még azt sem merem mondani, hogy a legjobbakat. A hátralévő életem, úgy tűnik, versenyfutás lesz az idővel, fizikai képességeimmel. Saját ötleteimmel és lehetőségeimmel. Biztosra veszem, hogy valamelyest tele kofferrel hagyom majd itt a világot. Ez a derűlátó változat.

– Eddig sem volt túl egyhangú az élete. Könyvkiadót vezetett, tévézett, kurátorkodott...

– Ma már igyekszem úgy élni, ahogyan a decens írók szoktak. Talán ez az egyik tanulsága ennek a határpontnak. Korábban, megélhetési célból – három gyereket nemzettem – nagyon sok mindent vállaltam el. Más foglalatosságokat kalandvágyból. Ha gurult felém a labda a tizenhatos környékén, akkor is belerúgtam, ha egyáltalán nem értettem az adott sporthoz. Most már csak írni szeretnék. Elnyűhetetlen kíváncsiságot érzek a világ dolgai iránt.

– Magára hallgat, vagy a kritikusokra bízza az eddig könyvei megítélését?

– Épeszű ember józan pillanataiban pontosan tudja, hogy mennyit érnek az írásai. Én is érzem, hogy van néhány könyvem, amelyik remélhetőleg nem esik át az idő rostájának lyukain. A külvilág kegyeit lesni: az a biztos bukás titka. A biztos siker titka a vakszerencse. Siker és kudarc ugyanúgy jót tesz, legfontosabb az eltökéltség.

– A régi recept érvényes ma is?

– Én régi vágású szerző vagyok. Az izgat, hogy a fejemben kavargó gondolatokat hogyan fejezhetném ki rájuk szabott és érvényes formában, általában regényben. Közben abban bízom, hogy az olvasóban, ha magáévá teszi, változik valami. Nem baj, ha csak egy icipicit, ha csupán millimikronnyit, a lényeg, hogy történjen valami. Ha választhatok: valami jó. Boldoggá tesz, amikor az Anya csak egy van olvasói jelzik, hogy a könyv után felhívták az édesanyjukat, hogy beszélgessenek. Vagy amikor némelyek az Apák könyve hatására faggatni kezdték a nagypapájukat, és leírták, amit mondott. Ilyenkor úgy érzem, van értelme írni.

– Mit várhatunk öntől az idén?

– Könyvhétre jelenik meg Kedves kollégák címen az összes, írókkal folyatott beszélgetésem. Közel ezer oldalon, interjúk hetven kollégával. Már egy másik könyvet is formálgatok. Meseregénynek indult, de ha minden jól megy, inkább mesés regény lesz belőle. A címe: A csillagok világa. Én is kíváncsi vagyok, mivé alakul.