Lyukak a dzsessztörténetben
Pedig első hallásra jól állunk, hiszen csak Magyarországon létezik nemzeti dzsesszkutatási társaság (máshol nemzetközi intézmények működnek), amely ráadásul 1992 óta tevékenykedik, míg több európai ország alig néhány éve kutatja saját dzsessztörténetét. Simon Géza Gábor, a Magyar Jazzkutatási Társaság elnöke szerint jelenleg nagyjából egy tucatnyi komoly tagjuk van, illetve rajtuk kívül néhány „magányos farkas” dolgozik vidéken. Munkájukat azonban több dolog nehezíti.
Például nincs olyan központi, hivatalos intézmény, amelyben az összes, a dzsessz (vagy épp a könnyűzenei műfajok) történetéhez kapcsolódó felvétel, kotta, szaklap, irat, szakirodalmi kiadvány megtalálható volna. A könyvtárak ez irányú gyűjteményei nagyon hiányosak, hiszen általában nem, vagy alig jut pénz állománybővítésre. Ha volna elég pénzük, akkor sem lenne egyszerű dolguk, egyes tételek ugyanis nagyon nehezen szerezhetők be. Például a hetvenes években Csányi Attila és Pál Sándor válogatáslemezét, amelyen 1928 után született dzsesszfelvételek szerepeltek, betiltották, ezért külföldön adták ki – itthon sokáig hivatalosan csak a hatvanas évektől létezett a dzsessz. A Benkó Dixieland Band dzsesszlapja a hetvenes években illegálisan jelent meg, napjainkban csak a Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány Magyar Jazztörténeti Archívumában található belőle példány.
Maradnak tehát a magángyűjtemények (az egyik legnagyobb Simon Géza Gáboré, de jelentős kollekciója van például Csányi Attilának, Nemes Nagy Péternek, Olasz Sándornak, Libisch Károlynak, Benkó Sándornak, Bajnai Klárának is.) Ezek azonban több ok miatt is bizonytalan források. Egyrészt egy magángyűjtemény teljessége a gyűjtő anyagi lehetőségein, kitartásán múlik, vagyis megeshet, hogy fontos lemezek, kiadványok hiányoznak egyszerűen azért, mert túl sokba kerülnek. Másrészt a magángyűjtemények értelemszerűen nem nyilvánosak, vagyis bárki számára nem hozzáférhetőek. Harmadszor: a gyűjtő halála után a kollekció nem biztos, hogy egyben marad, és továbbra is kutatható lesz.
Jó példa erre Tiszay Andor kultúrtörténész elsősorban klasszikus és népzenei, de a dzsesszkutatók szempontjából is érdekes gyűjteményének sorsa: halála után, a nyolcvanas években a gyűjteményt az örökös eladta Pécs városának, azzal a feltétellel, hogy egyben kell maradnia. A kollekciót hosszú ideig nyitott szekrényekben tárolták a város nyári színházának nyilvános tereiben (vagyis könnyen eltűnhettek darabok), majd szétosztották két könyvtár között. A sok ezer darabos hanganyagot a Pécsi Hangtár Marton–Bajnai Gyűjtemény Alapítványhoz csatolták, de nagy részben feldolgozatlan maradt. Ez nem meglepő, hiszen maga a Marton–Bajnai kollekció is az: a tizenötezer sellaklemezt az elmúlt húsz évben ki sem csomagolták, így nem is lehetett kutatni. Pedig fontos lett volna: miután az anyag kezelésére nemrég alakult új kuratórium tagjai (alig két hónap alatt) kicsomagolták és jegyzékbe vették a lemezeket, annyi korábban nem ismert felvételt találtak, hogy például egy új kiadvány, a Magyar ragtime-kották bibliográfiája, hangfelvételek diszkográfiája (1986–2009) egyharmadával lett vaskosabb a korábban tervezettnél.
Nem könnyíti meg a kutatók dolgát az sem, hogy a munkát nagyrészt saját maguknak kell finanszírozniuk, hiszen nincsenek kutatói ösztöndíjak, legfeljebb egy-egy lemez vagy könyv megjelentetési költségeinek egy részét lehet elnyerni pályázatokon (az eredményeket többnyire a jazzkutatas.eu honlapon publikálják). A társaság, vagy a Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány például saját, korábbi kiadványainak bevételéből teremti elő a pályázatokhoz szükséges önrészt egy-egy új lemez vagy könyv megjelentetéséhez.
Pedig úgy tűnik, egyre nagyobb az érdeklődés a dzseszsztörténeti ínyencségek iránt itthon is: január harmadik csütörtök estéjén újraindult a Jazzlemez Klub a Szabó Ervin Könyvtárban, ahol havonta egyszer dzsesszkülönlegességeket, egy-egy korszak vagy európai nép meghatározó előadóit, felvételeit mutatják meg az érdeklődőknek. Az első esten a lengyel dzsessz volt terítéken.
