Néha olyan kevés kell a boldogsághoz. Amikor például Bánkuti András fotóriporter tizenöt évnyi kutatás után egy müncheni antikváriumban rábukkant a múlt század közepe kiemelkedő fényképészének, Munkácsi Mártonnak egyik albumára, valami boldogság közeli állapotot érzett. Öklével kis híján a levegőbe csapott, alkarjai ide-oda mozgatásával már-már gyerekringatást imitált, és megkísértette a gondolat, hogy egy rövid sprintet követően térdre veti magát, úgy csúszik végig a bőrbe kötött Goethe- és Schiller-kötetek kettős sorfala között. Mert ha van gólöröm, kell lennie könyvörömnek is.

Bánkuti könyves kalandozásai mellesleg az ágyban kezdődtek.

Hatéves lehetett, amikor a paplan alatt, zseblámpafénynél Felix Salten Bambi című regényét olvasta. Kamaszként aztán nemcsak olvasott, de írt is, főleg verset, és főleg lányoknak. Ekkor még Radnóti Miklósért rajongott, később Truman Capote-ért, és Mihail Solohovért, amikor pedig egy apró kitérőként a marxista-leninista esti egye temen tanult, megtette, amit csak kevesen: elolvasta Karl Marx A tőke című művét. Bánkuti azonban igazán azt szerette, ha valaki fénnyel írja a történeteket. Talán ez afféle foglalkozási ártalom egy igazán jó fotósnál. Még alig kezdett dolgozni, már szenvedélyesen gyűjteni kezdett mindent, ami akár csak halványan, de a fotózáshoz volt köthető.

Nehéz lenne felsorolni, mi mindent vásárolt össze az évek során. Szerzett régi fényképeket, özönvíz előtti fotómasinákat, vett albumot a brazil Sebastian Salgadótól, a cseh Jozef Koudelkától, és persze a magyar Robert Capától, akinek egyik könyvére Londonban bukkant.

Egyszer Hitler egyik első politikai foglyának, Stefan Lorantnak az albumát vásárolta meg, máskor a divatfotós David LaChapelle-ét, az angol Punch magazin egy száz évnél is idősebb évfolyamáért pedig csak azért adott pénzt, mert abban fotográfusokat ábrázoló karikatúrák szerepeltek.

Mindezek után talán érthető, hogy Bánkuti András ma már azt sem tudja, mekkora a könyvtára. Könyveinek mennyiségére ráadásul inkább súlyuk figyelmezteti. Idővel megszokott dologgá vált ugyanis, hogy a fotóriporter budaörsi otthonában nagy robajjal leszakad egy-egy könyvespolc. Ő ilyenkor kalapácsot ragad és megadóan indul a tetthely felé. Mert szép dolog a szenvedély.

Csak nehéz.

Polcfigyelő

Bánkuti András három helyen tartja a könyveit. A nemzetközi fotóalbumokat a hálószobában, a magyarokat a felesége szobájában, a kevésbé fontosakat pedig a műtermében.

Két könyvszekrénye van, amelyeket kiselejtezéskor még az egyik munkahelyén vásárolt meg, könyvei nagy része azonban néhány maga készítette polcon található. Ezek a lehető legegyszerűbben készültek: fémrudakat fúrt a falba, amelyeken deszkalapokat fektetett végig.

Néhány fotóalbumból kettő-három példány is van neki, ha esetleg cserélnie kellene valakivel. Egyébként minden további nélkül kölcsönadja a könyveit, még az értékesebbeket is.

Küldje be!

Saját könyvtárával kapcsolatos egyéni ötleteit, hasznos tanácsait ossza meg velünk, és töltse fel a www.nol.hu/magazin címre!