Amikor Rocky Marciano halála után már szinte kizárólag fekete bőrű sportolók tudták kellő hatásfokkal szétütni embertársaik agyát a nehézsúlyban, időnként feltűnt egyegy nagyra nőtt, derék, fehér bőrű legény, azzal a szándékkal, hogy megmutatja, őt is lehet ütni, és ő még nagyobbat üt vissza. Ezeket a derék favágókat a sajtó rendre ki is nevezte nagy fehér reménységeknek, de sajnos nem a remény hal meg utoljára, mert amint egy nevesebb versenyzővel találkoztak, szépen a földbe is döngölődtek, és ma Jerry Quarry vagy Tommy Morrison nevét sokkal kevesebben ismerik, mint mondjuk Muhammad Aliét.

Nem állítom, hogy a magyar csellókirályságért hasonló küzdelem folyna, de kétségtelen, hogy az utóbbi harminc évben a poszt tökéletesen be volt töltve. A legnagyobb magyar csellista vitán felül Perényi Miklós. A nagyközönség ezzel az állapottal elégedett is volt, Perényi óriási muzsikus, a csellóirodalom viszont sajnálatosan korlátozott, kicsi az ország, még kisebb a komolyzenei érdeklődés, minden így volt tökéletes.

Hanem az idő eljár. Szerencsére nem Perényi fölött, aki most is óriási muzsikus, de mégis jönnek az új legények, új  reménységek.

A trón nincs veszélyben, de jönnek a trónkövetelők. Nem zsurnalizmus ez, vagy legalább nem csak az, a koncertsorozatnak is ez a címe: Trónörökösök a színen. Hogy a zongorista Fülei Balázs kinek a trónjára tör, és mennyi eséllyel, azt most inkább nem feszegetném, de Várdai István valóban óriási tehetség. És óriási jelenség.

Hosszúra nyúlt, jóképű, mosolygós fiú, nagyszerűen csellózik, tisztán, szívvel, természetes tehetséggel, és teljesen más művészkarakter, mint a rejtélyes, sötét színekben gazdag Perényi Miklós. Várdai István fiatalságával és derűjével a hangszernek is napsugarasabbb oldalát ismerhetjük meg, azt, amiről talán el is feledkeztünk az elmúlt időben. Nem feltétlenül a mi hibánkból.

Olyan világban éltünk, amelyben a zene a menekülés útja volt, a szabadság felé vezető kisajtó. Megszoktuk, hogy minél több baja van a művésznek önmagával és a világgal, annál nagyobb muzsikus. Csak közben kinyíltak a nagy ajtók is, a zene már nem szelep, bujkálás, fogócska és görcsoldás, hanem az, aminek készült: boldogság, öröm, ajándék.

Hogy mindez nem jelent felszínességet, tartalmatlanságot, hogy a titok ugyanolyan titok marad, és hogy talán nem is kell megfejtenünk - ezt kell még megtanulnunk. És ehhez kellenek az olyan muzsikusok, mint Várdai István.

Trónörökösök a színen Várdai István és Fülei Balázs koncertje, MTA Díszterem, február 1.

Top 5

1. Kora esti hangverseny a Márványteremben. Klenyán Csaba klarinétozik, Szabó Péter gordonkázik, és Bábel Klára hárfázik a Magyar Rádió Márványtermében február 1-jén délután hatkor.

2 Lajkó Félix. Az „ördög hegedűse" Brasnyó Antal brácsás közreműködésével koncertezik február 2-án fél nyolckor a Művészetek Palotájában.

3.  Chris Rea az Arénában. A budapesti koncerten az összes Chris Reaklasszikus felcsendül majd, egy-két eddig még élőben soha nem hallott számot is élvezhet a közönség február 4-én este fél nyolctól a Papp László Budapest Sportarénában.

4. Auer Vonósnégyes. A négy vonós Haydnt, Bartókot és Beethovent játszik a Bartók Béla Emlékházban (Budapest II., Csalán u. 29.) február 5-én délután hatkor.

5. Jelek, játékok, üze ­netek. Csalog Gábor és Kurtág-együttese játszik Kurtágot február 7-én délután hatkor a FUGA-ban (Budapest V., Petőfi Sándor utca 5.).

Várdai István