A periféria Nobel-díjasa
Óe hatéves volt, amikor kitört a második világháború. Saját visszaemlékezése szerint életét befolyásoló élményként hatott, hogy gyerekkorának egy részét háborús időkben töltötte. Kilencéves koráig nem sokat olvasott, nagymamája mesélt neki a szülőhazája, Sikoku szigete és környéke legendáiról, történeteiről. Anyja vette neki az első könyvet Huckleberry Finn kalandjairól. „Gyereknek és felnőttnek is ez a legjobb könyv. Apád mondta” –utal az író édesanyja intelmeire, és apjára, aki elesett a háborúban. Gyerekkorában egy másik könyv is hatással volt rá, Selma Lagerlöf története a svéd tájról és a miniatűrré töpörödött kisfiúról, Nils Holgerssonról. „Újra ember vagyok” – a történet végén Nils visszanyeri eredeti méreteit, ez pedig meghatározó üzenetet hordozott a gyermek Óe számára. Saját szavai szerint ebből tanulva, történeteiben gyakran ír az emberi méltóságról és annak visszaszerzéséről.
A háború befejezése után hisz a japán demokrácia kialakulásában, így azt keresvement Tokióba, ahol francia irodalmat tanul, és Sartre-ról készíti disszertációját. Írói munkásságának első időszakában Japán kapitulációjáról és az amerikai megszállásról ír, amelyet sokszor különös, szexuális metaforába csomagol. Hazáját ezekben meghunyászkodó, inaktív erőként ábrázolja, és kritikus a jobboldali eszmék táptalajául szolgáló és a háborúban szerinte leszerepelt császárság intézményével szemben. Óe egyébként nagyon is japán írónak vallja magát, novelláiban a társadalmi-politikai korrajzot pedig önmagán keresztül mutatja be. Gyakran egyes szám első személyben beszél arról, hogy mit gondol, és mit érez a mindennapok japán embere a nehéz helyzetekben. Ezt talán legjobban 1964-ben kiadott könyve, a Személyes ügy (Personal matter) fejezi ki (magyarul nem jelent meg), amelyben először írja ki magából legidősebb gyermekével, az agykárosodással született Hikarival kapcsolatos érzéseit. A főhős, félve saját életének beszűkülésétől, először halálát kívánja saját újszülött gyermekének, majd átérezve a felelősséget, fokozatosan elfogadja fia állapotát. Óe számára ez a fordulópont Hirosimában, az atomtámadás áldozatait kezelő kórházban, egy orvossal beszélgetve jött el. „Valójában nem tehetünk semmit az atomtámadás túlélőiért – mondta neki a doktor. „Még csak a betegségeiket sem ismerjük, de mégis mindent megteszünk. Mindennap ezer ember hal meg, és mégis dolgozunk” – ecsetelte a hirosimai orvos Óénak, aki ekkor döbbent rá, hogy a betegeknek ugyanúgy szükségük van az orvos segítségére és pozitív hozzáállására, mint fiának az övére. A Személyes ügyben beismert érzésekkel és a műveiben rendszeresen megjelenő apa-fiú viszonnyal tulajdonképp saját magát és gyerekét is megmentette az író.
Ma negyvenhét éves, autista fia pedig időközben elismert zeneszerző lett.
Óe egy korábbi interjúban, és egy művében is elmesélte, hogy a Micimackónak becézett gyermek először nem beszélt, de felfigyelt a madárcsicsergésre. Eleinte a madarak hangjának segítségével kommunikált apa és fiú egymással. Hikari pedig jó példája a Nils Holgersson-i intelemnek is: kellő akaraterővel továbblépve, emberré kell válni ahhoz, hogy valaki gyógyultnak érezze magát.
A fiával kapcsolatban Óe megtanulta – és azóta is tanítja –, hogy személyes dolgokról őszintén és hitelesen csak átélt élmények után írhatunk. Ebből a meggyőződésből keletkezett a Hirosimai feljegyzések című novellája, amely az atombomba-túlélők gondolatait és valóságát tárta az olvasó elé. Óe célja ezzel a társadalom és a háború brutalitásának bemutatása mellett üzenet is volt: soha többé háborút. Utóbbi meggyőződés végigkíséri életében, és évtizedes ellenszenvet érez a szélsőjobb vagy jobboldali eszmékkel szemben. Ennek kapcsán harcol azért, hogy a japán alkotmány háborút elítélő és hadseregtiltó cikkelyeit szó szerint betartsák. Ez azért nem túl könnyű a saját történelmi szerepével csak nagy nehezen szembenéző Japánban. Ahogy Óe nem szereti a nacionalistákat, azok sem szeretik őt. 2005-ben katonatisztek perlik be, mert szerintük hamisan állítja, hogy a japán hadsereg kergette öngyilkosságba a civileket Okinava szigetein a második világháború során. A per alatt, 2006 és 2008 között egyáltalán nem ír. „Szélsőjobbos történeteket, beszámolókat olvastam, hogy megértsem az ellenségeimet –mondta egy interjúban. – Persze, gyorsan kidobtam a könyveket utána.”
Az irodalmi Nobel-díjat 1994-ben, második japán íróként, a hivatalos indokolás szerint egy olyan világ megteremtéséért kapta, amelyben a valóság és a képzelet közösen alkotnak képet az élet kínos vagy nehéz szituációiról.
A díjat odaítélő bizottság megemlíti a magyarul is megjelent Futball-lázadás című könyvet. A művet az ELTE profeszszora és a Magyar–Japán Baráti Társaság elnöke, Vihar Judit fordította magyarra, aki 1997 óta személyes kapcsolatot ápol az íróval. Abban az évben Óe egy konferenciára érkezettMagyarországra, és ennek apropóján a fordítónő rekordidő alatt, saját kiadásban jelentette meg a Futball-lázadást. „Óe először azt mesélte el, milyen nagy hatással voltak rá a magyar népmesék Ortutay Gyula gyűjtésében, amikor azokat gyermekkorában édesanyja felolvasta számára” – emlékezett vissza Vihar Judit. Óe Magyarországon járva azt is elmondta, hogy a Nobel-díj átvétele után egy évig nem tudott leírni egy sort sem, olyan nagy volt benne a felelősségérzet.
Óe a periféria írójának gondolja önmagát. Büszkén mondja, hogy míg a japán vezetők azt gondolják, hogy országuk Ázsia és a világ közepe, addig ő úgy véli, hogy a szigetország periférián van. Akárcsak Óe, aki nem a fővárosban született, hanem egy kisebb szigetről érkezett Tokióba. De szerinte ez előny, mivel a központból nézve sok mindent nem lát az ember. A perifériáról közelítve pedig nemcsak kritizálni lehet a központot, hanem számos emberi történettel annak sajátosságaira is rá lehet mutatni. Társadalomkritikái főleg Japánról szólnak, de a nagy nemzetközi író-gondolkodókkal és aktivistákkal, például Noam Chomskyval, Edward Saiddal és Amartya Sennel a világ dolgairól is rendszeresen levelezett. Az Óe és Günther Grass közötti levélváltást néhány éve a Népszabadság is közölte.
Maga is elismeri, hogy a külföldi olvasók gyakrabban keresik Murakami Haruki műveit, mint az övéit. Hozzáteszi, hogy szeretne ismertebb lenni, de tömegregényeket semmiképp nem akar írni. Az öngyilkosságba menekülő, híres filmrendező sógorának történetét feldolgozó, korábbi írása – angol nyelven az idén jelenik meg – sem tömegregénynek készült. Ennek ellenére, vagy talán éppen emiatt, amerikai és brit kritikusok – még a megjelenés előtt – 2010 egyik legfontosabb művének nevezték.
