Antal Nimród amerikai filmje az utálatosabb. A szállítmány címet viseli az alkotás, de minden, csak nem alkotás, éppen lejáróban lévő szavatosságú sztárok kapnak benne még egy esélyt, hogy visszatornázzák magukat a slágerlistára. Egyedül Matt Dillon az, akinél azt érzi az ember, hogy valami még mocorog benne, hogy benne van ez a klasszikus, amerikai kemény fiú, kesernyés mosoly, kemény pillantás, farmer és bakancs. A többiek számára a film pont annyit ér, amennyi munkát belefektettek, amitől aztán annyit sem ér. Laurence Fishburne feje már akkora, mint egy görögdinnye, Jean Reno pedig nyilván már évek óta csodálkozik azon, hogy ki találta ki róla, hogy akcióhős is lehetne, ikszlábakon elcsámpázgat a vásznon egy sóhajjal: mit meg nem tesz az ember a fizetéséért.

Antal Nimród meg az a profi a stábban, aki tudja, hogy hogyan kell filmre venni egy autós üldözést, megtanulta a szakkönyveket, hogy hány snitt egy autó beindítása, hány másodpercig mutatjuk alsó kameraállásból az alvázat, amikor elsöpör a járgány, minden nagyon szabályszerű, de annyira, hogy a néző a végén képtelen elhinni, hogy ennyi a film. Tényleg az, amit látunk, nincs benne még egy csavar, semmi váratlanság, idézőjel, poén, névjegy, akármi. Eszközfilm, amellyel Antal Nimród mintha azt akarná bebizonyítani, hogy rá lehet bízni sztárokat, nem vész el, tudja, merre hány lépés, hát adjanak már végre nagyobb lehetőséget. Csak az nem világos, hogy nézőként mi közünk van mindehhez, miért kívánják, hogy jegyvásárlással támogassuk a bizonyítványt.

Sopsits Árpád A hetedik kör címmel rendezett valami egészen mást. A cím persze Dantéra utal, a hetedik körben bűnhődnek az erőszakosok, akik mások, önmaguk vagy Isten ellen vétkeznek – nem valami jó hely. A nagyszabású címhez nagyszabású vállalkozás illik. És Sopsits Árpád meg is próbálja összefogni az anyagot, filmezni a vidéken élő kamaszokról, szuicid szándékokról, unalomról, reménytelenségről, ébredő szexualitásról, beszélni életről és főleg halálról, gyermekekről és felnőttekről, szociológiáról és irracionálisról, és addig-addig erőlködik a rendező, amíg az anyag, mint a híg sár, ki nem türemkedik az ujjai közül. Összeereszti a legmenőbb színészeket egy csapat érdekes arcú gyerekkel, de a menőknek Trill Zsolt kivételével egyáltalán nincs terük, hogy mutassanak is valamit, a gyerekszereplők pedig levetik magukról ezt a nagy színészetet. Olyan gyermek pedig még nem született, aki azt jól tudná elmondani, hogy „elveszítettem mindenkit, aki fontos volt nekem, de muszáj, muszáj összeraknom a dolgokat, hogy megértsem, mi történt”. Talán nem is baj.

Nyűglődik Sopsits Árpád az óriási anyaggal, vele nyűglődik a néző is, és persze jó lenne azt mondani, hogy csak azért, mert nem látjuk át, mit kapunk, szocioborongást, gyermeklélekrajzot, finom horrort vagy filozofikus mélységűnek szánt elmélkedéseket a mennyországról és a halálról. Mert az az igazi baj, hogy az összetevők közül egyik sem érdekes. Tudom, szódavízből, lisztből, tojásból és tejből lesz a palacsinta, és ezek az összetevők sem különösebben izgalmasak önmagukban. De ott legalább a szakács tudja, mi lesz a végeredmény.

A hetedik kör Dantéra utal: ott bűnhődnek, akik önmaguk vagy Isten ellen vétkeznek