Egy fél évszázad
A fehérek hol zöldes-üdén derengők, hol hajnalt-naplementét idézően rőtek, olykor sárgásfehérek, mint a jó zsíros tej, itt-ott márványos, kékes mintát kapnak. Sosem anynyira, hogy az említett színeket jó lélekkel lehessen megnevezni, az árnyalatok elúsznak, belemosódnak, belederengnek csupán a hatalmas és folyamatos világosságba, amelyet mégiscsak fehérnek látunk. Hogy változatos fehérnek, eseménydús fehérnek, arról a faktúra is gondoskodik, mázolók tükörsima felülete vált kopott, alig festékezett sávba, vastag, kövér ecsetnyomokat kereteznek akvarellfinom szélek. A motívumok is ilyen tartózkodók. Egy bekarcolt keresztvonal, kidomborodó, de lekopott függőlegesek és vízszintesek, csupa messzi-messzi tapasztalata és emléke annak, ahonnan Molnár festészete elindult.
Hálásak lehetünk Molnárnak azért, hogy ragaszkodott néhány korai munkájának a bemutatásához. A résztárlat nemcsak egy hetvennégy éves, imponálóan aktív művész pályakezdésének a dokumentuma, az ötvenesztendős képek egy korszak, kicsit az egész magyar piktúratörténet tanúi. Hiszen Molnár meghatározó tagja volt annak a generációnak, amely ötvenhat után, a hatvanas évek legelején tudatosan akart szakítani a kapott hagyományokkal, és hosszú évtizedek után nem kevésbé tudatosan kapcsolódni a európai-egyetemes nonfiguratív áramlatokhoz.
Fél évszázad nálunk kimaradt, ha voltak is magányos mesterek, titokban, féllegalitásban tartott életművek a tizenkilenctől eltelt ötven évben. Az újrakezdőknek minden esetre úgy kellett elindulniuk, mintha nem lettek volna elődeik; úgy is indultak. A Mária látogatása, ez a geometrizáló vizitáció azt a korszakot mutatja kilencszázhatvanból, amikor a „tematikus”, az „elkötelezett” festők is igyekeztek már hegesztőt és öntözőművet, szereldét és traktorost színes mértanba öltöztetni. Molnár nem állt meg ennél. S bár korábbi Reggelizője tárgyában még zsáner, formájában a geometria szervetlen, a színes kavalkád út az elvontság felé. A hatvanhármas Baromfiudvaron még egy egészen színes, egészen bolyhos, lüktető kakas a kompozíció középpontja, de hamarosan bekövetkezik a kitűzött nem-ábrázolás, a teljes nonfiguráció.
Nem csak a huszonéves Molnár Sándor természetes hódításait, ismételni kell, egy hagyomány híján lévő, értetlenül fogadott egész piktúra próbálkozásait látjuk. Ezt kell tudnunk a már hibátlanul nonfiguratív, de a megismert Jean Bazaine-t híven követő Zsuzsanna láttán, egy korszak kezdeteit a hundertwasseres színvilágú Táj I. és a Robert Delaunay nyomán gördülő, dinamikus Emlék előtt.
Valamint az ebből kikerekedő önállóságot a hetvenes évek darabajai, a szürreálisan is tagolt Metamorfózis, a feszes Princípium, a mély Villányi úti pályázat kompozíciójában. Molnárnak ezután több változatos korszaka volt, de alighanem ez az üresnek nevezett mostani a leggazdagabb, a legizgalmasabb eddig. Csupa esemény. Egy kereszt osztja négy részre a Sunjata N° 88-at, szinte szabályosan, de derengő hajnalvörös mezők és rekkenő sárgák szűrődnek a fehérbe, hogy tapintatosan, de határozottan vigyenek életet a már nem is geometrikus rendszerbe. Mintha ékek tartanák a N° 114-et, de ezeknek az ékeknek a vízszintes, vastag fehérje, rózsaszínes sávja és kopott alig-feketéje olyan rögtönzés, amellyel csak mesterek függetlenítik magukat a szabályosságtól. A N° 120 (most már csak sorszámok következnek) ritmikus talapzata vörös, de mintha lekopott, apró turzás volna, s e megbecsült csendben a N° 88 már csaknem testiesnek, a N° 111 ritmusa már-már tömegjelenetnek mutatkozik. Halk események, de súlyosak, valahogy úgy, mint amikor egy barlangban egy vízcsepp lepottyan.
