Vendégröntgen
Az évad a neves orosz rendező, Anatolij Vasziljev kaposvári munkájával kezdődött. Vasziljev háromszor rendezett Magyarországon Schwajda György meghívására, és mindegyik előadásnak Törőcsik Mari volt a főszereplője. Ráadásul a színésznő most ezzel, a Naphosszat a fákon című produkcióval tért vissza a színpadra betegsége után. (Az előadás próbafolyamatáról Kolovratnik Krisztián forgatott filmet, amelyet Naphosszat [Törőcsik – Vasziljev] címmel a Filmszemle Kiemelt információs filmek kategóriájában mutatnak majd be.)
Az évad végén kezd el próbálni a Nemzeti Színházban Andrei Serban, méghozzá a Három nővért. A Kolozsvári Állami Magyar Színház színészeivel készített Ványa bácsiját 2008 őszén a budapesti Nemzeti is meghívta. Ekkor határozott úgy Alföldi Róbert igazgató, hogy megpróbálja becserkészni Peter Brook egykori munkatársát. Alföldi szerint a külföldi rendező mindig frissülést jelent, új gondolkodási módot. Hasznos, ha egy színész szembesül ezzel, hiszen ez egy valóban objektív helyzet. Amikor Serban elfogadta a felkérést, másfél évnyi egyeztetés után három napra Pestre jött, hogy a nemzetis színészekkel dolgozzon. A direktort meglepte, hogy az idegen rendező mennyire pontosan lát színészi tehetséget, állapotot.
Akkor miért nem hívnak meg a színházak több nemzetközi nagyágyút? „Nemcsak azért, mert vagy kétszer anynyiba kerülnek, mint bárki itthonról, hanem mert zárjuk magunkat. A művészek csak elméletben nyitottak, érdeklődők” – mondja Alföldi, aki most épp Rijekában rendez Lüzisztratét. A „mi a különbség az itteni és a külföldi munka között” kérdésre azt a meglepő választ adta: itthon meg kell szerezni a bizalmat, kint meg csak elvesztheted. Más a kiindulópont.
Ennek dacára sok rendező szívesen tér vissza a magyar teátrumokba. 2004 óta a tizenhetedik itteni premierjére készül a szerb Radoslav Milenkovic. Sőt Anger Zsolttal pár éve még a szolnoki színház vezetőségébe is pályázott.
Ilyen ambíciói valószínűleg nincsenek Tim Carrollnak. De azt tudjuk, hogy az elmúlt tíz évben jó párszor dolgozott Magyarországon, most éppen Howard Barker Győzelem című darabját próbálja a Bárka Színházban, ahol már visszatérő vendég. Időközben egész jól megtanult magyarul is, nagyjából mindent megért és meg is tudja értetni magát. Igaz, amikor még nem beszélt magyarul, a munka kizárólag a rendezésről szólt. Átlátott a színészeken, mint egy röntgensugár: jól játszanak, vagy csak színészkednek. Most, hogy ismeri a nyelvet, már van, ami elvonja a figyelmét. Ezért jobban kell koncentrálnia, nehogy flik-flakokkal tegyék bolonddá.
Hogy miért szeret itt dolgozni? Nemcsak azért, mert megszerette az országot és ezt a kultúrát, hanem mert itt a rendezőket többre értékelik, mint Londonban. Ott – úgy véli – gyakorlatilag színpadi menedzserként működnek. Amúgy a munkamódszere teljesen ugyanaz mindenhol, bár itt gyakran erősebb és bátrabb projekteken dolgozhat. Angliában ugyanis a művészeti vezetők jóval gyávábbak, mint nálunk. A színészek mindenhol ugyanolyanok: ha hagyják őket játszani, akkor azt örömmel és fantáziadúsan teszik.
Tim Carroll állandó munkatársa Csanádi Judit díszlettervező. Nagyon prózai okból kerültek össze: amikor Tim először rendezett a Bárkában, akkor ő volt kéznél, mint valaki, aki tökéletesen beszél angolul. Az első munka után nagyon összehangolódtak. Csanádi szerint Tim Carroll átjárhatóvá teszi a két kultúra közötti határt. Más színházi eszközökkel dolgozik, mint itt szokás. És az is meglepő, hogy amíg itt van, azaz a premierig, minden előadása zseniálisan működik. De amint hazamegy, a színészek hajlamosak elővenni a legroszszabb rutint.
