A csarnok rendezvényeiről is ezerszer megemlékeztünk, ezért, hogy ne kelljen új jelzőt kitalálni, maradjunk annál a régebbi, de most is helytálló megállapításnál, hogy nagyszerűek. Csak néhány delikát a közeli jövőből: február 20-án a felejthetetlen Dinamit együttes ad koncertet, 27-én itt rendezik meg a Budapesti Blues Fesztivált, február 13-án pedig a Valentin-napi Kisállat- és növénybörzét – alig várom.

Annak viszont eddig még nem néztünk utána, vajon mit mutat a ház, mondjuk kedd délután fél öt körül. De most viszont azonban igen. Az alábbi, hiánypótló dolgozatból minden kiderül.

Nos, kezdjük azzal, hogy a létesítmény portása körülbelül úgy nézett rám, mint egy nem túl tetszetős, egzotikus pókszabásúra, tudniillik: mit keres ez itt. – Mi járatban? – kérdezte is, igen csodálkozva, mintha egyáltalán nem egy kultúrház bejáratánál állottunk volna, hanem kifejezetten egy vegyifegyver-gyár kapujánál, Kelet-Szibériában, karácsony másnapján, hajnali négykor. – Itt most nincs semmi – jegyezte meg és látszott rajta, leginkább búcsúztatna már, de a kém persze sose hagyja magát, nagyon konok, és ez erősen látszik is rajta. – Egy jó kávét megihat – adta meg magát tehát a portás, egy kissé távoli, bár kétségtelenül pazar beltéri italautomatát helyezve kilátásba.

A kiköpött, majd gondosan elplanérozott rágógumiknak kinéző foltokkal melegburkolt térben a portáson kívül tényleg nem lehetett felfedezni senkit, és a portáson kívül engem se senki, olyan volt az egész, mint az a film, ahol a főhős felkelt a kómából, kinézett az ablakon, és azt látta, hogy teljesen üresek az utcák, mert jött valami vírus, és mindenki meghalt, csak ő nem, a fene se érti. Magával ragadó élmény volt: ebben az agyonzsúfolt városban, ahol már el se férünk egymástól, váll vállat ér és valakinek mindig ott a jeges lehelete az ember tarkóján, na, itt egy hely, ahol kis időre végre megtapasztalhatni a már-már galaktikus tágasság varázsát, végre ki lehet nyújtózni, hoszszúkat lépni, széles karmozdulatokat tenni.

Ezenkívül pedig tudvalévő, hogy minden embernek jár napi fél óra magány, amelyet ilyen maradéktalanul máshol aligha kaphat meg. Még ezenkívül meg kicsit azt is ki lehet próbálni, nagyjából milyen lehet a visszhang a Grand Canyonban. Hangsúlyozom azonban, hogy szerencsém volt, ez az élmény csak ilyenkor adatik meg, a Dinamit-koncert alatt és a kisállat börzén hiába is keresi majd bárki.

Mivel ottjártamkor Győri Blanka Itt vagyunk: Dózsa György út 152. című, különös atmoszférájú olajportrékból és rajzokból összeállított tárlata volt az egyetlen kulturális attrakció, hát megadtam a módját. Minden egyes képet ötször annyi ideig néztem, mint szoktam, mellesleg tudván: nem kell kitennem magam annak a kellemetlen szituációnak, hogy valaki rámszól, menjek már arrébb végre, ő is látni akar valamit.

A gigászi enteriőr másik szárnyában megpillantottam a mondott kávéautomatát, az ilyen kedd délutáni látogatóknak szánt egyetlen opciót arra, hogy olyan folyadékot vegyenek magukhoz, amely nem pont a vécében fellelhető csapvíz. A kozmikus méretű büfé ugyanis természetesen zárva volt, naná, majd nekem külön kinyitják. Kicsit arrébb kocsmásodás fogadott. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ki ne próbáljam, milyen érzés egy olyan lokálban lenni, ahol ugyan nem lehet mit inni, viszont cserébe nem is zaklat senki azzal, hogy csússzak már beljebb kicsit, vagy adjam oda a hamutartót – leültem hát egy míves, falécekből és vasból komponált padhoz.

Ekkor derült ki, hogy mégsem vagyok egyedül: valahonnan a munka hadának a lépte dobog – érzékeltem, majd körülnéztem, és azt láttam, hogy egy Vészkijárat című teremben néhány atyafi nagyon fúr-farag, újra emlékeztetve arra, milyen szerencsés vagyok, hogy most jöttem, mert ezek készülnek valamire, hamarosan igen nagy nyüzsgés és lárma lesz itt.

Gigászi enteriőr