Mellesleg azért szó van a fekete-fehér évekről is, Ferencsikről, a híres képen pálcát tartó kezébe temeti az arcát, csak egy zenészhomlok, azon ragyog a fény. Szvjatoszlav Richter kezet csókol Fischer Annie-nak, Kocsis Zoltán az elképesztő irhasapkájában nevet, mint valami jókedvű, téliesített Stüszi vadász, majd megint Ferencsik, az elizélt palota páternoszterében, csak mellig látszik, úgy mosolyog ki a fényképészre, olyan, mintha a zenekari árokban lenne, az benne a különös, hogy nincs benne különös.

Ilyenek voltunk. Ilyenek voltak: Fischer Annie folyton cigarettázott, Richterről nem lehetett normális képet készíteni, mert abból, ami látható, nem lehet megsejteni, hogy mi hallható, Bernstein próbál, földöntúli boldogság volt jelen lenni. Kocsis mosogat, egy másik képen meg a gyereke fenekét kenegeti, nyilván az volt az eszmei mondanivaló, hogy azokkal a kezekkel mennyi egyebet is lehet kezdeni a muzsikáláson kívül. Mi meg ámulunk a régi idők luxusán, műanyag alufólia-tartó a falra eszkábálva, lábosok, tányéróra, krokodilembléma az ingen, beázás a plafonon.

Több ennél a kiállítás, nem mintha ez kevés volna. Akkor jöttem rá, amikor diadalmasan néztem Schiff András képére, éppen az arcát törli meg zsebkendőjével, hogy na, ez az, pont ez, amit nem szeretek benne. A mozdulat lágyságát, erőtlenségét, kiszámítottságát, a lírai polgárt vagy polgári lírát, nem kívánt törlendő.

De a diadal közepén rájöttem, hogy ez nem beállított kép. Ez ő, ő maga, így törli arcát az előadáson, ilyen, bennem van a hiba, ha nem értem, nem szeretem, nem fogom föl. A nem zongorázó zongorista képét nézve ráismerek nemcsak a zongoristára, nemcsak a zenéjére, de még előítéletes önmagamra is.

Egy másik képen Ferencsik ül az öltözőben, fellépőruhában. Sötét van, annyira, hogy nem is lehet egészen éles a kép, a fal fehér, a kanapé fekete, furcsán ferde síkot vág a fehér felületre, és ott egy fekete-fehér ember, az arcán betegséggel vagy fáradtsággal, talán mindkettővel. Magánynyal és talán valami tudással.

Fejér Gábor fotókiállítása a Magyar Kultúra Napján a Magyar Tudományos Akadémia aulájában a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia kiállítása amely 2010. február 4-ig látogatható

Mindenesetre én csak azt látom, hogy a világ legbölcsebb emberei a zenészek, bár a bölcsességük mintha nem erről a világról való volna. Azt érzem, hogy vannak nehezen megfogalmazható és még nehezebben kimondható kérdések az életről és annak értelméről, amelyekre csak a kivételes muzsikusok tudják a választ. Tudják, de elmondani nem tudják. Ezért zenélnek.