Székely Istvánról internetes blogját, „hajózási naplóit” olvasva is kiderül, hogy sokoldalú, nyílt és barátságos ember. Csak nehogy véletlenségből hajóskapitánynak titulálja valaki. Bár az esetben is udvarias a helyreigazítás:

– Oppardon: tengerész! Kétkülönböző dolog! A hajós belvízi: dunai, balatoni. A tengerész, az tengerész. A tengerhajózás pedig nagyon demokratikus foglalkozás. Mindenki, aki fedélzetre megy, deck-boyként – más szavakkal: mint tanulómatróz, hajósinas, hajóssuhanc, mali vagy árbocmászó – kezdi a pályafutását. A megfelelő hajózási idő letöltése után matrózi, majd kormányosmatrózi képesítést kap. Mint jómagam, aki öt évet matrózkodtam, majd Mahart-ösztöndíjjal – és egy egyéves gyermekkel otthon – beiratkoztam a főiskolára. 1981-ben végeztem, és jött a tiszti szamárlétra: harmad-, másod-, majd elsőtiszti beosztás. Egy idő után váltottam, és elmentem külföldi cégekhez hajózni. A hosszújáratú tengerészkapitányi képesítést Gdyniában szereztem meg 1997-ben.

Hogy eközben merre járt, hosszú lenne felsorolni.

– Sokfelé. Azt mondom inkább, ahol még nem: Ausztrália, Óceánia és Új-Zéland.

Aki a világot járja, szinte törvényszerűen találkozik különleges személyekkel és helyzetekkel. Ezekből az élményekből születtek a könyvei, amelyeket 1995-ben kezdett el írni, s mindmáig hat kötete jelent meg.

– A világot látni kell, merttágítja a látóhatárt, teljesebbé tesz – de mindig haza kell találni. Egyelőre Pesten élünk, ám egyre több időt töltünk Akán, ebben a kis bakonyalji faluban, ahol magunk lehetünk, noha nem zárkózunk el. Szeretjük a falu csendjét, nyugalmát, a fantasztikus kilátást a telkünk végéből, és a helyieket, akik között már sok az ismerősünk.

A szlengszótár ötlete valamikor 2002-ben kezdett körvonalazódni. A kötet már elkészült, bevezetője szerint valahogy így:

„Akkoriban az Isartal motoroson voltam. A hajón olvastam Katona Miklós könyvét, a Csingtau 1914 című regényt. A regény főhőse, az Erzsébet királyné csatahajó (SMS Elizabeth Königin) első tisztje, a regényben egy alkalommal kifakad, és egy monológban siratja el a haditengerész erkölcsöket. (...) Ennek kapcsán elmondhatom, hogy bennem is motoszkál valamiféle hasonló érzés, mint abban az első tisztben. Mert én is, és az én korosztályom is megérte valaminek a végét, valaminek, ami véget ért 2000 novemberében, amikor az utolsó magyar tengerjárót eladták, ami az igazi flottához tartozott, és ezzel eltűnt a világtengerekről a magyar lobogó.”

– Lehet, hogy valamikormég újjáélesztik a magyar tengerhajózást, de az már gyökeresen más lesz, mint amit mi csináltunk. – véli Székely István – Azokon a magyar hajókon már nem használják majd a szenyoletto, az amerikáner szavakat, és a pasztéka* helyett is keresnek valami angolt. Mi az útnak a végén állunk, s azt látjuk, hogy nincs, aki folytassa, nincsenek, akiknek átadhatnánk tudásunkat. Nincsenek se malik, se hajóssuhancok, vagy tanulómatrózok, de kezdő stopák sem, akik megtanulnák tőlünk, a sok gyakorlati tudnivaló mellett, a tengerésznyelvet.

A gyűjtőmunka is türelmet, kitartást igényel – Székely István már ezt is megtanulta, s ráébredt közben: más vízi emberek (akikkel szegről-végről közös nyelvet beszélnek, mondhatni azonos nyelvcsaládba tartoznak) elfeledésre ítélt nyelve ugyancsak mentésre szorul.

Ezért a gyűjtőmunka kibővült: a folyami, belvízi hajósok nyelvét, szavait is össze kell gyűjteni.

*Szenyoletto: daruszárfordító kötél. Amerikáner: a két daruszár végénél blokkokban futó összekötő kötél, ezek segítségével lehet rögzíteni, ill. befordítani a daruszárat. Pasztéka: oldható blokk.

Székely István