Posztmodern kabaré
A Kockavető című könyv kiindulópontja egy pszichológiai közhely, az, hogy mindnyájunkban rengeteg elfojtott vágy, indulat, hajlam rejlik, s ezek öszszessége több különböző személyiséget adhatna ki. Ezt már Hamlet is tudta. George Cockcroft barkácsolt ebből 1970 táján Luke Rhinehart álnéven vaskos, szószátyár, zavaros, tudományoskodó, olykor ironikus, helyenként szatirikus, néha szellemes, de leginkább erősen pornográf olvasnivalót. Ötletének lényege, hogy a főszereplő pszichiáter, mélységes unalmát elűzendő, rejtett hajlamainak felszínre hozását dobókockára bízza. Kockadobással dönti el, hogy mikor melyik vonzalma, ösztöne, ötlete valósuljon meg. Ezáltal megszűnik a személyiség, és az egyén előtt feltárul a végtelen szabadság – hirdeti. Külön élvezet, hogy ez a szabadság részint mások szabadságába, részint a bevett társadalmi korlátokba ütközik. Ettől lesz a játék izgalmas, és ettől kerülhet a szövegbe időnként mulatságosan találó torzkép az amerikai közéleti és hatósági működésről.
A mű 2005-ben magyarul is megjelent, most pedig Bodó Viktor és társai (Szputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet-Labor) színházi előadást készítettek belőle. Nem tudható, az átírók, Vinnai András, Róbert Júlia, Turai Tamás, Bodó Viktor, használták-e munka közben a kockát. Valószínűleg nem jobban, mint a Szputnyik más előadásainak létrehozásakor. Sok mindent érezhet a néző esetlegesnek, egy dolog azonban csak kis eséllyel lehet a véletlen műve: a megbízható szórakoztató minőség. A sokféle és egymáshoz lazán kapcsolódó jeleneteket szigorú keret fogja közre. A főhős, a Kockavető meghallgatásával indul és zárul a játék, közben érvekként, bizonyítékokként zajlanak le a könyvből látszólag ötletszerűen kiragadott jelenetek. Meg egyéb jelenetek is, nyilván az átírók szeszélyéből. De ezeknek is van egy közös vonásuk: a színházi hatásosság. Bodóék most sem csinálnak mást, mint korábban: színvonalas posztmodern kabarét. Remekül működtetik a szórakoztatás, a nevettetés évezredes mechanizmusait. Csak a viccek irracionálisabbak, ésszel nehezebben követhetők, kivéve amikor annyira együgyűek, hogy már az maga vicc.
Az előadás a MU Színház kisebbik termében, díszlet nélkül folyik, mindössze néhány szék segítségével, a sokféle illúzióhoz és látványossághoz csak Kovács Andrea jelmezei járulnak hozzá. A hatékony színházhoz ennyi is elég. A színészek, miközben elvetik, illetve ízeire szedik a szokványos megoldásokat, a kopott igazságokat, a gyermeki játékkedv pokoli öröméhez jutnak. Fábián Gábor a címszerepben a megszállottak boldogságát sugározza lenyűgözően sok változatban, Jankovics Péter az eleven gyerektől az idióta aggastyánig sokféle szerepben pompázik, Gyabronka József kényszeres, ideges röhögéssel talál egy jellem lényegébe. Hay Anna a csúf, de megbízható titkárnő, Koblicska Lőte a butuska szerető, Téby Zita a hűséges hitves szabványát varázsolja újjá.
A Szputnyik semmivel sem mélyebb vagy lényeglátóbb, mint a legtöbb alternatív szellemiségű együttes, csak kivételesen színvonalas. Az egyet s mást már látott nézőt nem forgatja ki önmagából, nem kínál neki újdonatúj világképet. De – jobb produkcióikban legalábbis – a bevett színházi és társadalmi-viselkedési formák ma kötelező szétverését nem téveszti össze a szakmai ismeretek mellőzésével, a blöffölő ügyetlenkedéssel.
