Cseh Tamás a fedélzeten
Együtt inni Cseh Tamással!
Evett a penész, amikor egy szintén zenész, szintén Tamás nevű haver mesélte jó néhány évvel ezelőtt, hogy egy vidéki városban (a pontos helyre már nem emlékszem), vagyis a vidéki város kocsmájában, mintegy véletlenül találkozott Cseh Tamással, s mintegy véletlenül, ahogy ez jóféle kocsmákban lenni szokott, miután öszszecsúsztak az asztaltársaságok, a druszák egymás mellett kötöttek ki, és nagyjából hajnalig úgy is maradtak. Soha nem felejtem el a csillogó tekintetet, ami az elbeszélést kísérte, meg az irigységet, ami engem mardosott. Együtt inni Cseh Tamással, hallgatni, beszélni, a közelében lenni, csak egy kicsit…
Ez jutott eszembe, mikor beléptem a Bárka Színház zsúfolásig telt előterébe. Aztán mindjárt el is szégyelltem magam rendesen, mert eszembe jutottak Bereményi Géza szavai is:
„Tamás, nem te vagy a fontos, hanem a dal.”
Mert most meg nem én vagyok a fontos, hanem Cseh Tamás, gondoltam.
És így gondolhatták még sok százan: minden jegy elkelt a január 22-i emlékestre. A Bárka mögött fűtött sátrat állítottak fel a szervezők, ahol zsíros kenyérrel és forralt borral várták a rajongókat. Az alagsori stúdió is megtelt, egyáltalán: az egész Bárka megtelt. Zenészek, színészek és más művészek, néhány politikus szigorúan és láthatóan magánemberi minőségé ben, és persze civil hallgatók, tisztelők, barátok, fiatalok, középkorúak, öregek, jól öltözöttek és lezserek terelődtek egybe ezen a napon, ezen a szép születésnapi bulin, ha úgy tetszik. Január 22-én ugyanis nem csak a Himnusznak van születésnapja: napra pontosan 120 évvel azután, hogy Kölcsey kitette azt a bizonyos pontot, a Bakáts téri kórházban megszületett egy kissrác, aki nem is olyan sokkal később egy egész nemzedék hősévé lett. Azzá tették dallamai, a dalszövegek, amelyeket neki írtak. Meg a vitathatatlan karizma, nevezzük kisugárzásnak, sugárzó szabadságnak, bár elég rémes ez a kifejezés. Amúgy meg mindegy is, hogyan nevezzük, mert úgyis tudja mindenki, miről van szó.
Az este héttől éjfél utánig tartó emlékest valószínűleg alaposan igénybe vette az egybegyűlteket, mégsem vettem észre a kötelező fáradás jeleit, nem volt különösebb mocorgás és egyebek. Talán mert a legtöbben úgy jártak, mint én: a folyamatos hátborsódzás valahogy kizárt minden egyéb tevékenységet. És ebből a szempontból nem számított, hogy saját művek vagy feldolgozások hangzanak el, az Ad Libitum együttes játssza Novák János Ady-dalait, a Soharóza kórus adja fel levelét Cseh Tamásnak, Bereményi Géza videoepisztolája szól, Másik János énekel, Törőcsik Mari eleveníti fel emlékeit a dalnokkal kapcsolatban. Lovasi András, és Juhász Gábor gitározik, a Budapest Bár adja elő a Budapestet, a Sebestyén Mártával kiegészült Szent Efrém kórus, vagy éppen Hobo énekel, a bakonyi indiánok idéznek szellemet, Dresch Mihályék játszanak, a Nádor Quartet vagy a Csík zenekar muzsikál; esetleg Seress Zoltán, a színház igazgatója meséli el egy elmaradt közös unikum történetét, mielőtt hivatalosan is bejelenti: a Bárka vívótermét ezentúl Cseh Tamás Teremnek hívják majd. Mindegy tehát, mert az összes említett és nem említett előadó (több mint félszázan emlékeztek péntek este a színpadon) minden szavában, hangjában, pillantásában ott volt a szeretet, amit Cseh Tamás iránt tápláltak, helyesebben táplálnak ma is. Ez volt a fő összekötő kapocs a színpadi emberek és a nézők között péntek este.
Együtt inni Cseh Tamással – hát, ez már örökre elmarad. A várost járva a Születtem Magyarországont, a Csönded vagyokat, az Annát, a Jobbik részemet, a Budapestet hallgatni, vagyis a közelében lenni egy kicsit – ez viszont teljesíthető mégis. A hősök úgysem halnak meg igazán.
