Az esetet maga Magyar Bálint jegyezte fel Bukásra ítélt siker című köny vében, melyben megírta rövid életű, 1955-től 1958-ig tartó igazgatásának történetét. Emlékezésében a színház műsorpolitikájának megújítását tartotta a legfontosabbnak, s azt, hogy újrateremtette a hatvanéves Vígszínház nagy korszakát. A Szent István körúti színház igazgatása alatt a legnépszerűbbé vált Budapesten, a látogatottság elérte a kilencvenhét százalékot. Kezdeményezte, hogy a patinás intézmény visszakapja a Vígszínház nevet, ez azonban csak 1961-ben történt meg.

A színháztörténeti munkák egy része csupán statisztikai adatokkal dolgozik, a műsortervet figyelve, a kritikai visszhangot értékelve vonja le következteté seit. A szubjektív emlékiratokban viszont mintha túlságosan nagy teret engednének a vallomástevők az egyéni tetteknek, a vonzalmaknak és az ellenszenvnek.

Magyar Bálint már említett művében nem akart ebbe a hibába esni. Tartózkodott attól, hogy személyes ellentéteit vesse papírra. Egyetlen kivételt tett annak jellemzésére, hogy milyen légkörben kellett 1956 elején dolgoznia. Megörökítette konfliktusát a színház párttitkárával, Deák Sándorral. Deák 1956. február közepén egyik este a háziszínpadon az inkvizítor, Stogumber káplán jelmezében (éppen a Szent Johanna volt műsoron) állami és pártfunkcionáriusokkal felállított vizsgálóbizottság előtt azzal vádolta a pártonkívüli igazgatót, hogy üldözi a kommunistákat. Magyar Bálint így emlékezett: „Egy idő után megunva mindazt, ami történik, s főleg hogy rajtam kívül senki észre nem veszi, mily nevetséges, hogy Deák Sándor a háziszínpadon ellenem éppúgy ágál, mint szerepe szerint Szent Johanna ellen az éppen folyó előadáson, odafordultam az egyik ismeretlen vendéghez, és tőle mint egyéntől – funkcióját nem ismertem – megkérdezem: Az elvtárs helyesnek tartja, hogy belső munkatársaim egy része »ellen« igazgatósági üléseket tart, az én mellőzésemmel? A kérdezettről kiderült, hogy Biszku Béla, a kerület párttitkára, később belügyminiszter stb. Kérdésemre nyíltan válaszolt: helytelenítette.”

(A történethez hozzátartozik, hogy már 1955. július 4-én azt jelentette a „Palotás” fedőnevű ügynök, hogy a reak ciós érzelmű színészek körében végtelenül örülnek, hogy Magyar Bálint lett a Néphadsereg Színháza igazgatója.)

Ha egy személyes szálat – az igazgatónak Szakáts Miklós színészhez fűződő kapcsolatát – Magyar Bálint életéből kiragadunk, szemléletesen érzékeltethetjük Magyar Bálint és a hatalom viszonyát. Szakáts ugyanis egy 1955. július 13-án tett bizalmas jelentés szerint Magyar Bálint baráti köréhez tartozott, s igazgatói kinevezése után mindenkinek azzal dicsekedett, hogy az lesz a színházban, amit ő akar. Furcsa, hogy az 1956 márciusában megtartott társulati ülésen – amelyen Magyar Bálint példa nélküli módon, nyilvánosan számolt be társulatának többek között arról, hogy a minisztérium milyen darabokat cenzúrázott – Szakáts nem állt ki a megtámadott direktor mellett. Sőt, amint az szavaiból kiderül, mellőzöttnek érezte magát. Hónapokkal később, 1956 októberében a színészt a Forradalmi Bizottság élén találjuk. Szakáts azonban már a forradalom kitörésének pillanatában csalódott, Magyar Bálint ugyanis ezt jegyezte fel: „A Szabad Kossuth Rádió jelentkezése után feldúltan rohant be igazgatói szobámba Szakáts Miklós, és ezt kiabálta: Hát ezért csináltuk mindezt, hogy megin’ a Major és megin’ a Gobbi?! Aztán elviharzott.”

A forradalom alaposan átrendezte A Magyar Néphadsereg Színházában az erőviszonyokat. A társulatból Szabó Sándor „disszidált”, ezzel Szakáts Miklós színészi jelentősége megnőtt. Megkapta Cyrano szerepét, melyet már korábban megígértek neki; ő lett Kreón Anouilh Antigonéjában (1957. január 19.); és főszerepet játszott Török Tamás Esperanza (1957. április 26.) című darabjában. Szakátsot azonban 1957. május 21-én letartóztatták, s a kistarcsai táborban tartották fogva.

Magyar Bálint azonnal levélben fordult a főügyészhez, Szénási Gézához, majd a szovjet városparancsnokot kereste fel személyesen, s mindenhol garanciát vállalt Szakáts Miklósért, akit 1957 márciusában első helyen terjesztett fel Jászai-díjra. Titokban anyagilag is támogatta a lefogott színészt, aki azt hitte, hogy rajongói gyűjtötték össze számára a pénzadományt.

„Hogy minek mi volt az eredménye, valójában nem tudhatom, tény, hogy kéthárom hónap után Szakáts Miklós kiszabadult az internálásból. Meglepetésemre kemény szemrehányásokkal illetett: szerinte letartóztatásakor be kellett volna zárnom a színházat, így tiltakozni lefogása ellen” – emlékezett Magyar Bálint.

– „Sajnos Szakáts Miklóssal való továbbiegyüttműködésem kissé hűvös lett, annak ellenére, hogy mindent megtettem érdekében. Amilyen váratlanul ért letartóztatása, olyan váratlan volt kiszabadulása, és úgy jöhetett vissza a színházhoz, mintha mi sem történt volna.”

Ezt követően Magyar Bálint még egy évig vezette A Magyar Néphadsereg Színházát. Aczél György tiltása ellenére bemutatta Kodolányi János Földindulás (1957. május 10.) című drámáját méghozzá Páger Antallal a főszerepben, bebizonyítva, hogy nemcsak a könnyed és szellemes Molnár Ferenc lehet vígszínházi szerző, de a súlyos mondanivalójú Kodolányi is. Színre került Osztrovszkij Erdője (1957. szeptember 27.), melyben fellépett Kiss Ferenc, akit 1944 végén a nyilas hatalom a Nemzeti Színház kormánybiztosává tett, és háborús bűneiért nyolc évet börtönben töltött. Ebben az időszakban John Patrick Teaház az augusztusi holdhoz (1957. október 24.) című vígjátékának bemutatása miatt megtámadták A Magyar Néphadsereg Színházának igazgatóját. Földes Mihály a Magyarország című lapban az olvasók szájába rágta, hogy Páger Antal hiába beszél szerepe szerint a japán és az amerikai megszállókról – a szovjetekre érti, hogy miként kell ellenállni a betolakodóknak. A cikk írója azonban nem vádolt, nem fenyegetőzött, csak a szellőztetés fontosságát emlegette.

A színháztörténeti kutatások eddig nem számoltak, nem számolhattak azzal a forráscsoporttal, melyet az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára őriz. Ezekben az iratokban olyan jellegű feljegyzések olvashatók, melyeket aligha rögzítettek levelek, akták, emlékezések. Ezekből az iratokból tudjuk, hogy Szakáts Miklós Cyránó [sic!] álnéven jelentéseket adott, s ezért védelmezett személlyé vált. Megdöbbentő módon tanúskodik erről az egyik jelentésen a rendőrtiszt összegzése: „Az ügynököt durva támadás éri ellenforradalmi magatartása miatt. […] Ezt nem tartom helyesnek, jóvolna [sic!] megakadályozni.” Ettől kezdve Szakáts nagy energiával, szenvedélyességgel, baloldali elkötelezettséggel azonosult új szerepével. Az egész magyar színházi életről írt jelentéseket. Reformokon dolgozott. Szerepzavarba került. 1957. szeptember 6-án saját néven tett vallomásában még azt mondta, hogy „Magyar Bálint szakmailag igen alkalmas a színház vezetésére”, ám 1957. október 28-án Cyránóként már így írt: „Magyar Bálint igazgatásában az elmúlt színházi évad kezdetétől egyre fokozottabb ellenséges befolyások és törekvések jelentkeztek. Azt is hangsúlyozta, hogy A Magyar Néphadsereg Színházának legfőbb törekvése, hogy ellenzéki színházzá váljon. A társulatban így beszéltek: „miután a magyar írók megtették a magukét, most pedig akcióképtelenek, a színészeken a sor”.

A jelentésekből is kirajzolódik a pártonkívüli polgár, a klasszikus színigazgató rajza. Autonóm és szakszerű műsorpolitika, színészközpontú színházvezetés, magas látogatottság. Egy 1958 tavaszi közvélemény-kutatás szerint övé a legjobbnak tartott színház, a tíz legnépszerűbbnek tartott színész közül pedig öt az ő társulatában játszik. Igazgatásának harmadik évében az éves állami támogatás több mint felét visszafizeti az államkasszába. Szolgálati gépkocsiját visszaküldi a minisztériumba. Stúdiószínházat kér, hogy a következő évben anyagilag is önálló legyen a színház. Független, megbecsült személyiség. Nem csoda, hogy mennie kell. Villamoskalauznak jelentkezik – felveszik. De végül nem engedik munkába állni. Valóban, hogyan is nézett volna ki a „bezzegszínház” sikerigazgatója kalauzként a Szent István körúton?

Egy évtized múlva, 1969. március 14-én Karinthy Ferenc ezt jegyezte fel Naplójában: „Találkoztam Magyar Bálinttal. Kábé az egyetlen ember az országban, aki alkalmas volna színházi vezetésre. Imádja, ért hozzá, jó szervező, óriási gyakorlata van. Talán ezért nem engedik a közelébe sem.”

Magyar Bálint

Budapesten született 1910. január 24-én.

A Pázmány Péter Tudományegyetemen 1931-ben szerzett bölcsészdoktori oklevelet.

Pályáját gyakornokként a Nemzeti Színházban kezdte.

1941-től az Operaház titkára, 1945–1955 között a Nemzeti Színház főtitkára volt.

1955-ben kinevezték A Magyar Néphadsereg Színháza (Vígszínház) élére.

1958-tól 1970-ig, nyugdíjba vonulásáig a Filmtudományi Intézet tudományos főmunkatársa.

Az irodalomtudományok kandidátusa (1964).

Budapesten hunyt el 1992. január 16-án.