Mint megtudtam, egyszerűen csak eladták a 460 éves följegyzést, és bár a kiállítás február közepéig még nyitva tart, a becses tárgy nem maradhatott tovább. Tavalyelőtt láttam ugyanezt a kéziratot: egy antikvárium kínálta eladásra 8,5 millió forintért. Úgy látszik, most talált gazdára, s a vevőt nyilván nem lehetett váratni. Kár, mert Kálvintól ez volt itt talán az egyetlen személyes tárgy.

Sajnos a régi bibliák és nyomtatott hitvallások fölött még az amúgy érdeklődő látogató is hamar tovasiklik. Azok közt is akadnak persze személyes darabok: a vizsolyi biblia Károli Gáspár által javított nyomdakézirata, I. Rákóczi György csatos Bibliája, vagy a később lefejezett

Nádasdy Ferenc bejegyzéseit tartalmazó szentírás. Mégis jobban elgondolkodik az ember Arany János nagykőrösi tanári széke előtt vagy Bibó István kis, zöld írógépénél. Utóbbiról eszünkbe jut: vajon ez a Continental lehetett-e az, amelyen Bibó 1956-ban, mint a Nagy Imre-kormány végsőkig helyén maradó minisztere, a forradalom leverésének napján is dolgozott a Parlamentben, amikor az orosz katonák rányitották az ajtót? Lám, egy nyakas, magyar kálvinista. Mert az volt ő is. Ebből a világból jött, ebben élt. Az ötvenes években lemondatott Ravasz László püspök az apósa volt, tudható meg a kiállítás tablóiról.

Ebben a beállításban világos, hogy a Bibó-féle erkölcsi, szellemi tartás gyökerei visszanyúlnak az igazukért vitázó, még gályarabságot is vállaló prédikátorokig, az erős hitű elődökig, akik templomot is csak 1781 (a türelmi rendelet) után építhettek, s Pesten addig még polgárjogot sem kaphattak. Ezt a századokon át húzódó, makacs és megtartó református hagyományt akarja megmutatni a kiállítás. A reformátusság népművészeti megnyilvánulásain át a kálvinista területeken különösen ápolt Kossuth-kultuszig és olyan személyes példákon keresztül is, mint Török Pál püspöké vagy Fülep Lajosé, aki nyugati egyetemi katedrák helyett az első világháború után inkább lelkész lett a magyar vidéken.

Arra számítottam, hogy szembetalálom majd magam egy szép, átfogó, összmagyar reformációtárlattal. De tévedtem. Hiába vártam például, hogy mikor következik már Debrecen, a „kálvinista Róma”, Debrecenről talán egy képet se láttam. Utólag értettem csak meg, hogy a kiállítás alcíme, Református kulturális örökség a Duna mentén, szó szerint értendő: most csak a Duna-melléki egyházkerület, vagyis a Duna menti megyék református múltja van feldolgozva. Végül is ez itt a Budapesti Történeti Múzeum. Debrecen külön kiállítást rendezett tavaly, a Kálvin-évben a tiszántúliaknak. Ez így alakult.

De ha Debrecenről nem is, Ceglédről, Kecskemétről például számos érdekességet tudhatunk meg. Látható például ama 1564-ben papírra vetett egyezség, melyben a kecskeméti református és katolikus közösség megállapodik a templom közös használatáról. Később olvashatjuk, hogy a paktum nem sokáig élt, így a reformátusok szultáni engedéllyel (!) építhettek maguknak saját templomot.

Sajnos nagyon sokat kell olvasni, meg kell küzdeni az érdekes mazsolákért, a rendezők szinte katalógusnyi szöveget rágatnának velünk végig (a katalógus egyébként mostanság jelenik meg), s ebbe még a kitartóbbak is belefáradnak félúton. Sajnálom szegény japán turistákat, akik betévedtek ide, talán Kálvin nevét sem hallották még, s most téblábolnak itt, a Duna-melléki egyházkerület történetének labirintusában, melyben még magyarként is nehéz eligazodni.

A kiállítás a Duna-melléki egyházkerület kincseiből válogat