Vagy talán még ezt: minden fillér érződik a kockákon, van elég statiszta a harci jelenetekben, jól használták ki az eredeti helyszínek nyújtotta adottságokat, gondosan válogatták össze a kosztümöket. Elvileg így kellene kinéznie egy történelmi kalandfilmnek.

Elvileg, persze.

Jakubisko ugyanis ennél többet akart. Művészkedni, demitizálni, valamiféle ki nem mondott, de mindvégig érezhető küldetést teljesíteni. Ezért lesz sokszor nevetségesen barokkos a kompozíció, túlontúl színes és zsúfolt egyegy beállítás, és giccs be hajlóan parodisztikusak az álom és valóság között ringó képsorok. Egyszerűen azt nem érzi a szlovák direktor, hogy mikor lesz sok történelmi tényből, párbeszédből, furcsaságból, szépségből. Minden áron meg akar győzni, hogy a Báthory élete fő műve, az egyetlen és talán utolsó nagy lehetőség, így hát mindent ebbe kell belefogalmazni, ha kell, ha nem.

Így aztán nem is találja a ritmusát a film, sokszor vontatott és körülményes, széteső, önmaga körül forgó. Nem képes megteremteni, vagy ha mégis, hát kihasználni a drámai csúcspontokat, minden szétfolyik valami zöldes-bíborban, egy illuminált festő elnagyolt vásznán. Ráadásul a szlovák mester nagy rajongója a női testnek, pontosabban a kebelnek, meg is mutatja rendesen, amikor csak lehet, hátha kihozható még ebből valami: a korhatár vagy az izzadó tenyerű kamaszok lelkesedése.

Ráadásul az alapkoncepcióval is baj van. Egyrészt egy véres legendát szeretne a ráció keretei közé terelni, elmondani, hogy a rekordok könyvé ben hatszáznál is több gyilkossággal szereplő arisztokrata hölgy nem volt szörnyeteg. Vér helyett csipkebogyólében fürdött, s amit mások kínzásnak véltek, az inkább gyógyítás volt. Csakhogy az erősen demitizáló történelemlecke mellett legendaépítés is folyik az alkotói szabadság jegyében. Persze világos: a fehér foltokat illendő kitölteni valamivel, és a szerelem erre kiváló ürügy, de hogy miként olvadhat össze a homoszexuális Caravaggio forró ölelésben Báthory grófnővel egy templom gyóntatófülkéjében, azt talán csak a Monty Python magyarázhatná meg hitelesebben. És persze, Petr barát is inkább amolyan vidéki Da Vinci a korát meghaladó, fura szerkezeteivel a nyomozó és a krónikás szerepe mellett. Mert nyilván ezekből sem lehetett csak egy...

Szóval, volt pénz és volt elég játék – és forgatási idő, de az ördögi részletek miatt mégis kárba megy minden. Mert egy kicsit mindenkinek idétlenül áll a kezében a műkard, kevés a varázslat és túl sokk a trükk, és Franco Nerónak lassan meg kellene tiltani, hogy magyar történelmi alakok bőrébe bújjon. A maga és a mi érdekünkben. Még akkor is, ha II. Mátyás szerepében épp a legelviselhetőbb alakítást nyújtja. Így aztán nem is nevetünk, csak úgy befelé kuncogunk hangtalanul. Mert bizony ilyen csiklandozóan szép és megmunkált műalkotás ez a Báthory. Egy igazi farsang – viaszfigurákkal.